Istent egymás által ismerjük meg, sőt csakis egymás által ismerhetjük meg. Mely okból róla beszélni igenis felelőssége az embernek… ami automatikusan egyre nyomasztóbb, azzal arányban, ahogy érted. Az “örömhírt”. Ami gyakorlatilag kényszerítő, akinek valódi élménye van az beszélni kezd. Abszolút rendben, ha Te még nem. És ne lepődj meg, ha hamarosan majd már igen. Hmm. A továbblépés, tehát a saját boldogulás fontos lépcsője “tanúságot tenni”, tehát irracionális, a Nagyobbra vonatkozó élményeket megosztani, szűk körben előbb, és persze nagyon finoman, aszerint, amit a környezet fogadni képes. Nem hisz igazán – nem elég erős, az önközpontúságnál még nem fontosabb a kapcsolata, annak – aki nem beszél róla. Akinek nincsen meg, ahol beszél róla. Aki nem vállal olykor kockázatot azzal, hogy beszél róla. Fiú vagy. Mind fiak vagyunk. Az atyát ki kell jelenteni, az Atyát kijelenteni csakis mi tudjuk. Ki jelenteni. A jelent, a jelen valóságát, az őszinte élményt ki-mondani… nem is olyan nagy kihívás. Hiszen ismered.

*

Amikor a hetvenkét tanítvány nagy örömmel visszatért küldetéséből, Jézus felujjongott a Szentlélekben, és így imádkozott: „Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és a kicsinyeknek jelentetted ki. Igen, Atyám, így tetszett neked. Mindent átadott nekem Atyám. Senki más nem ismeri a Fiút, csak az Atya; és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” Jézus ezután tanítványaihoz fordult, és külön nekik mondta: „Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok. Mondom nektek, sok próféta és király szerette volna látni, amit ti láttok, de nem látta, és hallani, amit ti hallotok, de nem hallotta.”

Lk 10,21-24

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!