Sokan jönnek hozzám olyan helyzetben, hogy valahogy semmi nem jó. Sőt rossz. Minden. Mert már az is kezd rossz lenni, ami eddig pedig jó volt, és nem értik, és elkeseríti őket, és maholnap az egészet feladják akár, de légyszi segítsek… Három dolgot szoktam ilyenkor mondani. Egyrészt, hogy együttérzek, de segíteni nem, hogy nem tudok, de nem is akarok, mégpedig pontosan azért nem, mert jártam ott, tehát ismerem a helyzetet, és azt csakis maga oldhatja meg. Másodszor, hogy belehalni szabad, abszolút elfogadom, ha így dönt, bármilyen kemények is ezek a szavak, az embernek jogában áll szenvedni, sőt akár meg is ölheti magát, ami nem csak öngyilkosság, de hiszti útján is lehet, ha tovább halogat, kedélybetegség után bizonyosan érkeznek majd a testi tünetek is – vagy választhatja az életet, ha a félelmeivel szembe Lépve márpedig változtat. A harmadik pedig egy kérdés. Hogy: “Szerinted miért van ez így, miért rossz, miért egyre rosszabb minden?” No és akkor kivétel nélkül mindig az derül ki, hogy mert senki nem segít. Se a család, se a barátok, se a gyerekek, se a párom (akinek van, de ilyenkor már gyakran nem szokott lenni) és igazából a segítők és a terápia sem. Érdekes ez nagyon. Hogy a világ CSAK annak segít, mert csak annak tud segíteni, mert csak annak lehet segíteni, aki MAGA cselekszik. Lenyűgöző ez amúgy. Hogy az emberek egy tekintélyes része ANNYIRA fél kiállni magáért és változtatni, hogy inkább elpusztítja magát közvetlen vagy közvetett eszközökkel, semmint utána menne a lehetőségnek, felhívja, akit meg kellene kérdezni, kipróbálja az ötletet, kezdeményezzen egy randit… miközben pedig VANNAK tervei. Sőt nagyszerű, akár működőképes álmai vannak, amiket titokban nekem elmond, mert hátha én esetleg segítek, de csak nem cselekszik, hanem helyette vár és szenved. Persze, hogy egyre rosszabb minden. Szerinted miért? Szerintem nyilvánvalóan azért, mert nem jó felé mész, értve ez alatt, hogy NEM mész semerre, mert NEM mutatod magad, a kincseid, mert őszintén kapcsolódni félsz, hanem helyette magadba zuhansz, egyedül, ahelyett, hogy az életedben magadért kiállva résztvennél. Hogy de mások dolga lenne, hogy érdeklődjenek, visszahívjanak, kezdeményezzenek? Igen. Volt ez így, de elmúlt. Évtizedekig élünk aszerint, hogy kinek mi a “dolga”, de aztán válságok szakadnak ránk, ami a minták korának vége: meg KELL tudd őket haladd! Mert felnőttél. Mert már nem jó, sőt szenvedsz. Mert igenis lehet másképp is élni. És én értem, hogy másokra vársz, de ha nem cselekszenek úgy, ahogy szeretnéd, akkor lehet, hogy ideje ezt az “ő dolguk lenne” vélekedésedet felülbíráld, én pedig garantálom, hogy minden megváltozik, ha “csak” erre képes vagy, és magad cselekedni kezdesz. No és EZT jelenti, hogy “akinek van, annak még adnak, hogy még több legyen neki; de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van”. Hogy ha a régihez és elmúlthoz ragaszkodsz, akkor minden összeomlik körülötted, eleinte lassan, majd gyorsuló tempóban, belértve akár az egészségedet, míg ezzel szemben, ha beveszed az alsó kanyart, tehát cselekedni kezdesz újra – Te, a mintáidat félretéve, felelősséget vállalva – akkor egyszerre, nahát, ki látott ilyet: minden működni kezd. Nos? Mikor szenvedsz végre eléggé, hogy a mások felé támasztott elvárásaidat feladd, TE kijöjj, ÖNMAGADKÉNT kapcsolódj, újra Élj… Az életközepi válság megoldása továbblépni. Neked. Saját erődből. Mert bár segítség van, de helyetted SENKI nem oldja meg! 

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!

Isten hozott.

Az új bejegyzések tagoknak látszanak csak, de a hét legjobb írását nyilvánosan is megosztom + Facebook oldalamon videók folyamatosak. Bővebben a rendszer okairól és működéséről ITT.

Barátsággal,
Joós István