Évekig gondolkodtam Jézus vizenjárásáról úgy, hogy ha neki ment, akkor nekem is fog, rá KELL jönnek, meg KELL a módját találjam, nem nyugszom míg nem vagyok rá én is képes… Aztán az derül ki, hogy nem. Nem tudok járni a vízen. Sőt. A víz olyan egészen elképesztő hatalom, amin megmaradni ideig óráig is különös kegyelem csak, nemhogy nem járok, de nyilvánvalóan parancsolni sem tudok. Ezt elengedve viszont felszabadult a figyelmem arra, hogy mit igen. Példul hajóban ülni, sőt hajózni is, ha csak beérem ezzel. Sőt. Hajózni csoda. De jó. Nem is kell a vízen járjak, sokkal jobban haladok a hajóval…

[Üdv Horvátországból, igen, a kajakban én ülök és NAGY hullám tetején épp. 🙂]

*

A kenyérszaporítás napján, amikor beesteledett, Jézus tanítványai lementek a tóra. Beszálltak a bárkába és elindultak a tavon át Kafarnaum felé. Már rájuk sötétedett de Jézus még mindig nem volt velük. Erős szél fújt, és a tó háborgott. Huszonöt-harminc stádiumnyit (mintegy öt kilométert) eveztek már, amikor látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához. Nagyon megijedtek. De Jézus bátorította őket: „Én vagyok, ne féljetek!” Fel akarták venni a bárkába, de a bárka abban a pillanatban partot ért, éppen ott, ahová tartottak.

Jn 6,16-21

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!