Olyan nagyon szép – és nehéz is az emberi ész számára –, hogy az első és a második parancs tulajdonképpen A két parancs, hogy ezeken kívül más fontos nincs, minden egyéb következmény. Tényként talán könnyebben megfogható, ugyanis a “parancs” maga is okozat tulajdonképpen, és egyébként is ajánlás inkább, mert jobb lesz az életed, ha ezekre képes vagy. Ami persze nem megy. Parancsra nem. Hanem ha valóban belátod a parancs (ajánlás) alapjául szolgáló tényt, akkor fogsz magadtól “parancskövetővé” lenni. Nagyon egyszerű… az első, hogy az Isten valóban Atya, az egyetlen, aki szeret. Ezt a mindennapokban tapasztalva – tehát, hogy rend van és nem véletlen – születik Hála. Idővel. A másik, hogy a többi ember valóban testvér. Mármint nem hogy tökéletes nem vagyok, de jobb sem. Sem Te, sem ő, sem senki. Jó ebben megnyugodni.

*

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.” Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután már több kérdést nem mertek neki föltenni.

Mk 12,28b-34

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!