Soká nem értettem István királyt. Hogy politika, hogy nyugat az irány, hogy Koppányt le kell győzni, azt igen, de hogy ez a Máriának felajánlás micsoda, azt nem. Országot, Máriának, miért? És pláne mért kellene ez engem érintsen, egy évezreddel később, amikor senki nem kérdezett… Aztán meglett. Nem a racionális érv lett meg, hanem az érzés. Hogy muszáj. Hogy a Mindenség összességéhez képest szavakba nehezen foglalhatóan apró, amit csinálok, törékeny pillangó vad szelek szárnyán, és bár hihetem, hogy a sorsom, a sorsunk Rajtam múlik, helyes is, ha mindent eszerint megteszek, de valójában végtelenül nagyobb hatalmak működnek, ahol állást foglalni, oldalt választani ép elmével pontosan ezért muszáj.

Fény vagy árnyék.

Direkt nem sötétséget mondok, mert az élményem, hogy az magában nincsen, hanem csak a fény hiánya van, önközpontúságba zárkózó elmék őrülete csak az árnyék, soká csináltam, tudom, a magát középpontnak tévedő elme szükségszerű okozata csak a “gonosz”, valójában nincsen, hanem csak magány és félelem és kétségébe esett Ön imádat van, ami szükségszerűen önpusztító, mert konstruktívan imádni csak rajtam kívüli célt lehet, hozzátenni csak ahhoz tudok, magamhoz nem, sőt csakis így épülök, ha külső célom van, ha valamerre tartok, rész-es csak így lehetek, lenyűgöző ez, hogy az Irány Vonz, fejlődöm, nemesedem általa, a kiállás, a küzdelem, a felvállalt szolgálat, tehát a munka által, és így közeledem, míg végül, hmm,

az ember valóságosan azzá lesz, amit imád.

Fontos ez nagyon. Tisztán látni, őszintének lenni, végül tehát felvállalni is. Az Irányt. Kit imádsz? Két lehetőség van. CSAK kettő. Belül, én, egó önmagam, vagy a Nagyobb, aki bennem IS van. Nos? Ember vagy Isten. Nincsen több. Minden egyéb hazugság és önbecsapás és őszintétlenség és magalakulvás és lecke és halogatás. Ne nekem higgy, ugyan, Tudom, hogy tudod, legbelül, a csendes nyugodt hang Benned is jelez, a legcsendesebb, akárhogyan sipítoznak is a felszínen hangoskodó többiek. Nos? Mi az Igaz? Vállalod-e? Miért nem, ha nem? Mitől félsz? Megy-e ez így tovább, a folyton változó egó futóhomokjára építkezni próbálva, félve, vagy ideje a sziklára tamaszkodva Bátran kiállni, amint István is tette?

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!

Előfizetés

Akkor ajánlom, ha érdekel mélyebb tartalom, vagy ha támogatni szeretnéd a munkát. Bővebb info ITT.