Sokan mondják, hogy találkozzunk félúton, azonban ez lehetetlen … félút nincs, hiszen, ha lenne, már közelebb mentünk volna egymáshoz, már nem lenne köztünk a távolság, a szakadék … a félút tehát a szakadék közepe, egy pont a levegőben, a semmi … és sokan próbálnak ott találkozni, mégis … kompromisszumnak hívják, ami lényegileg ömagam megerőszakolása, és ezzel együtt álló elvárás arra, hogy a másik is „mindent megtegyen”, tehát megerőszakolja magát … másrészt mégis jó megpróbálni … mert a félút, tehát a kompromisszum értéke, hogy elképesztő erőfeszítés, mert kötelek és/vagy hídépítők kellenek hozzá, és ha meg is oldjuk is instabil, hiszen függőhídnál többre aligha tellik, mozog, folyamatosan, kötött, gyorsan errodálódik, áthaladásra bár alkalmas lenne, a két part között, de egy sátor, pláne ház már nem fér el rajta, és ha mégis megpróbáljuk felhúzni akkor idővel bizonyosan leszakad … no és ezért JÓ a félút … mert így tapasztaljuk meg, hogy nagyon-nagyon nehéz elérni, ha sikerül is ideiglenes, és végül teljesen elkerülhetetlen a zuhanás, a szakadék alja, az abszolút mélypont … ráadásul ez minden téren így van, párkapcsolat, munka, bármi … és ez minden téren nagyszerű … mert bele KELL zuhanni, hogy elengedjem a vélekedésemet, hogy lehetséges, csak és kizárólag a szenvedés tud erre rávenni, tehát például ezt itt olvasgatni is felesleges, hanem NYOMÁS hidat építeni a vágyott túlpart felé, találkozzatok félúton, meg KELL próbálni … ugyanis a zuhanás nélkül, a rettegésről, majd a szenvedésről szerzett saját tapasztalat nélkül senki nem képes felfedezni, hogy REPÜLNI is lehet … azért nem, mert lehetetlennek tartom, tehát minden mást próbálok előbb … amint én is tettem … és az akaratlan zuhanás utáni becsapódás mélypontjának totális semmijében, onnan egy kisebb peremig visszamászva, ott a hídépítés lehetlenségével ismét szembesülve, a becsapódás fájalmára visszaemlékezve UGRIK végül az ember … ami öngyilkossági kísérlet, vagy hallotta valahol, hogy lehet repülni, hogy valami Van, ami Nagyobb, ami Megtart, sőt, Segít … de ez is mindegy … a lényeg a tapasztalás, ami az Ugrást követi … hogy abszolút fogalmam sincs mi történik, irracionális, totál öntudatlan az egész, és mégis … történik, repülök … miután MINDENT lepakoltam a párkányon, MINDEN tervet, vágyat, célt, vélekedést – a repülés kulcsa ugyanis NEM a szárny, ami ugyanúgy kettő, mint a láb, és hasonlóan is működik, hanem a súlyom csökkenése … amihez a szenvedés segít hozzá, amihez előbb tehát meg kell MINDENT próbáljak, amiről azt gondoltam, hogy megoldás lehet … BELE, MÉG, JOBBAN, na és UTÁNA Van repülés … amikor Beledőlök Abba, ami Ott vár … és teljesen Mindegy, hogy Isten Tenyerének, Taónak, Buddhának, Sorsnak, Véletlennek, Titoknak, Allahnak, Gondviselésnek vagy Szeretetnek hívom … beledőlök abba, ami VAN – és akkor, csakis így felfedezem, hogy valóságosan Egy vagyok vele … nagyon más ez, mint az elméleti megértés, tapasztalni KELL … hogy Vagyok, sőt, Egy Vagyok, és minden más is, tehát Egy Vagyok vagyok, Én, Vagyok, Én Vagyok … amihez előbb, ismétlem, IGENIS neki kell állni hidat építeni, muszáj, amiről azt képzelem, hogy lehetséges, az nem elkerülhető, TESSÉK megpróbálni, MINDENT beleadni, amíg ez is bukik, elválik majd … és akkor Dőlünk … Férfiak és Nők is, nincs más Mód Valóságosan találkozni, a két ember közötti szakadék tartósan át nem hidalható … hanem Dőlni kell, muszáj … Férfi Ügybe, tehát a Zenébe, Nő Férfibe KELL végül dőljön … nem kell, hanem Dől, történik, magától, amikor eleget szenvedtem, amikor minden, de MINDEN elkerülő stratégiát megpróbáltam … akkor Dőlök, mosolyogva, Derűsen, nem mert megböcsültem, hanem mert már nincs más lehetőség, mert korlátos kis emberi elmém vágyait és ötleteit mind kimerítettem … Dőlök … és akkor, csakis akkor jön a „Hát ezaz.” élmény, és a „Hála” érzet, ami automatikusan „Dicsőség” érzet is, egyben, és Hang és Zene és Ritmus, Egy-értelműség … és AKKOR valóságosan Repülök … előbb csak pillantokra, majd egyre tovább, Jelenlét, Cselekvés, Játék, Tánc, Úszás, mindEgy … repülök, amint gondolatok már egyre kevésbé akasztanak, mert a gondolat kőszikla, azonnal zuhanok, amint gondolkodni kezdek … no és EKKOR kezdek emelkedni … ki a szakadékból … lassan, méltósággal, nem szabad siettetni … idővel a kiindulási párkányt is elhagyom, és közben látom és mosolygom a hídjaim romjait, és a szorgos hídépítőket is, együttérzek, de már semmi sajnálat nincs bennem, sőt, már segíteni sem akarok … csak a Dal Van, ami a Szeretet … és akinek Van füle, Hallja, mások, többen, érteni vélik, még mások csak néznek, hitetlenkedve, és közben gondolják, és tudják, hogy ez lehetetlen … : ) … majd ez is elmúlik, a figyelmem iránya fordul, változik, nem nézek többé vissza, már nem érdekel, hogyan reagálnak rám, nem próbálom többé adásra rávenni őket … amihez előbb ezt is tapasztalnom kellett, hogy az elvárás, a visszanézés vissza köt, hogy arra Haladok, amerre Nézek, amerre Hallok, amerre Figyelek, tehát vissza ránt, ha vissza, már tudom, mert már becsapódtam párszor, a visszanézés, az elvárás következményeként, már megszenvedtem, ezt is … tehát csak Dalalolok … mert már TUDOM, hogy az én felelősségem csak ennyi, a Dal, Dalolni, és kérni szabad, de elvárni felesleges, hiszen úgyis Hallja, Érti, Látja, akinek hallani, érteni, látni időszerű … mert Rend Van, tökéletes … és közben emelkedem, tovább, Előre nézve, és már a másik szirtet is látom, a szakadék túlpartját, pontosabban nem azt, hanem az Irányt, a Mozgást felette, hogy ott, onnan is emelkedik valaki, Valaki, aki eleinte Látott, engem, és aki immár Hall is, tehát Követ … és ekkor Találkozunk, Egységben, tehát rész-egészként … pontosan a fölött a Pont fölött, ami a szakadék két partja között félút, afölött, ahol egyszer régen a híddal próbálkoztunk … félút nincs … de a félút FÖLÖTT korlátlan az Ég … Van … korlátlan Lehetőség találkozni … valóságosan, immár … valóságosan csakis az Igazságban talalákozhatunk.
: )
Öröm, ha megosztod!
