Félelem vagy Hit. Melyik van előbb, melyik erősebb, melyik hasznosabb? Tudom, hogy tudod a választ, hogy a félelem csak a nemcsinálás tünete, és azt is tudom, hogy ettől még gyakran félsz. Mert én is. Tehát olykor csapások érnek. Engem is. Tudom, hogy ebben a pillanatban is az van benned, hogy minek beszélünk már megint erről, hiába értem, hogy Bíznom kéne, nem tudok. Én sem. Ugyanis elméletben nem lehet. Erre jutottam. Hogy a fejemben pörögve csak a félelem nő, egyre kilátástalanabb a helyzet, nem tudok csakúgy bizalomba váltani. Hmm. Akarva nem. Mely okból tehát azt mondom Neked: Félj jobban! Igen. Jól látod:

FÉLJ!!

Teljes szívedből, az életedért vacogva rettegj, amennyire csak tudsz, ameddig bírod, menj oda le, a félelmek barlangjába, képzeld el, hogy MINDD megvalósul. Amitől félsz. Az összes félelmeid. A legnagyobb. Nos? Ha azt hiszed elgondoltad, és hogy aranyos játék, de mi értelme, akkor még nem. Amiről beszélek lejjebb van. Hagyd az olvasást abba. ÁLLJ. ITT. MEG. Add magad a félelemnek át, öleld, nézz a szemébe, engedd! … Zokogsz? … Akkor mehetünk tovább.

Igen.

Nem haltál meg. Talán zokognod sem sikerült, mert még mielőtt megtörtént volna új gondolatok jöttek, és a félelem is elmúlt, viszont tettvágy ébredt. Kegyelem a neve. Amihez először be KELL oda menni. Szembenézni. És akkor egyszerre semmiből érkezik segítség. Irány. Társak. Gondolatok. Új lehetőségek. Tettek. Ha MEREK a félelmekkel foglalkozni, akkor lelkem viharos vad tengerének mélységeiben a Nyugalom talál rám. Mármint mindig velem van, de eleinte csakis a felszíni vihar totális kilátástalanságának legsötétebb órájában tudok hozzá alámerülni, tehát a saját megoldásomat, a rációmat, az éntudom-ot elengedni. Velem ez történt, máig ez Van. Vihar. Viharok. Csak a lépték változik. Már nem kell annyira szenvedjek, hogy a nyugodt hanghoz alábukva arra hallgatni, tehát Cselekedni merjek.

Gyakorlás a kulcsa.

A félelmeim megengedésének gyakorlása. Bemenni oda. A viharba. Megtudni, mi történik, ha Lépek, Arra, Tovább. Az Út a félelmeken ÁT vezet, lépésről lépésre, tehát a félelmek Felé haladva jutok, csakis erre juthatok előre. Mert csakis így tapasztalható a Kegyelem, tehát a Rend. Alábukva. Hogy nem fulladok meg. Nem köpnek le. Nem taszítanak ki. Sőt. Mintha a vihart soha nem érné el, aki felé haladni mer. Ellentmondás. Ha nem akarok belemenni, rámzúdul, mikor felé haladok, nem érem el. Hanem más, jobb történik. Saját Hely, önazonos Élet, megérkezés. Csakis a félelmek FELÉ Bátran Lépve lehetséges. Hogy tehát hogyan parancsolt Jézus a tengernek? Sehogy. A tenger Nem engedelmeskedik. A világ NEM engedelmeskedik az embernek. Hanem a világ Okozat. Felszín. Annak okozata, ahogy Én Vagyok, ahogy Cselekszem.

Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre azok elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is voltak velük. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el ugyanis őket. Egymást kérdezgették: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”

Mk 4,35-41

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!