Soká akartam minden tudást azonnal, soká éreztem magam sértve emiatt, hogy mi az, hogy nem adják, sőt mintha akaratom ellenére sem szerezhetném meg, míg aztán az derült ki, hogy ez nem az akaratom ellenére, hanem pontosan az erőlködésem okán nem ment. Egy ideje nyugodt vagyok ebben. Hogy nem vagyok elég erős. Pici patakként mély völgyben futok, és hiába vágyom a fennsíkra kilátni, sőt az egész térképet, madártávlatból, most – ez jelenleg nem lehetséges. Hanem ma folyni lehet. Lefelé, tovább, lépésről lépésre, amit elképesztően megnehezít, hogy folyamatosan ágaskodom, mert a fennsíkra ki hátha mégis tekinthetek. Ugyanis lehetséges. Csak épp a folyást, tehát a mindennapos cselekvést kell hozzá elrekesszem, és máris duzzad, egyre magasabbra, duzzad, telik, feszül a lelkem, míg bár valóban kilátok egy pillanata felül, de egészen elképesztően nagy az ára. Árvíz ugyanis. Szenvedés és magány, sőt függéseknek való kitettség, ha a figyelmem és erőm cselekvés helyett kapaszkodásra használom. Az ember lenyűgözően instabil, amikor helyben állva ágaskodik, ahelyett, hogy haladna. És igazán haszna sem nagyon van. A fennsík szép. De ez mindegy, mert egyrészt helikoptert vágyom azonnal, hogy fentről is lássam, másrészt folynom lefelé kell, az itt és most igazsága a két sziklafal, ami terel, nagyon világos lehetőségek között, ha csak cselekvéssel beérni hajlandó vagyok. Hmm. A tettek az igazság végül. Az Igazság Lelke a Tettek Lelke, akire hallgatni nem elméleti megértések formájában, hanem cselekedve lehet és kell.

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!

Isten hozott.

Az új bejegyzések tagoknak látszanak csak, de a hét legjobb írását nyilvánosan is megosztom + Facebook oldalamon videók folyamatosak. Bővebben a rendszer okairól és működéséről ITT.

Barátsággal,
Joós István