Abban az időben: Jézus Jerikó városán haladt át. Élt ott egy Zakeus nevű gazdag ember, aki a vámosok feje volt. Szerette volna látni és megismerni Jézust, de a tömeg miatt nem láthatta, mert alacsony termetű volt. Így hát előrefutott, felmászott egy vad fügefára, hogy láthassa, mert arra kellett elhaladnia. Amikor Jézus odaért, felnézett, és megszólította: „Zakeus, gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Erre ő sietve lejött, és örömmel fogadta Jézust. Akik ezt látták, méltatlankodva megjegyezték: Bűnös embernél száll meg. Zakeus azonban odaállt az Úr elé, és így szólt: „Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megkárosítottam, négyannyit adok helyette.” Jézus ezt felelte neki: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett.”
Lk 19,1-10
*
Érdekes ez a passzus. Hogy mennyire Zakeusnak vagy méltatlankodónak érzi az emberek nagy része magát, holott pedig Jézus is szereplője a történetnek. Kiemelést vágyunk, hogy Isten a nevünkön szólítson, holott a vágyott vacsorára nem csak így, nem csak Zakeusként juthat az ember be… hanem Jézusként is. Hatalmunkban áll egymást ki is fel emelni. Valóságosan. A mindennapokban. Néven szólítani a másikat, esendő tökéletlessége, sőt az én esendő tökéletlenségem ellenére, szólítani, hívni, emelni. Valóságos Jézus lehetsz, olyannyira, hogy Jézus napjainkban tulajdonképpen csakis így, csakis konkrét emberek által megszemélyesítve van jelen. Aki Te is lehetsz. Akár. Ahogy én is. És mindenki, aki kiáltozás és fáramászás és hőbörgés helyett ezt csinálni kezdi.
[A férfi-nő tabor résztvevőinek köszönöm a ma reggeli inspirációt, velük beszélgettünk erről, ősi tölgyfák alatt, reggeli fényben, és szeretettel küldjük a gondolatokat.]
Öröm, ha megosztod!
