Megértettem ma, hogy Jézus mért mondja, hogy házasodjon, aki akar, de végül lehet jobb egyedül. Mert igazán békét ember csak Istennel találhat. Emberrel nem. Két ember között a tánc végül bizonyosan és örökké fog feszülni is, minden jószándék, maximális szeretet és a létező legnagyobb összhang ellenére is. Nehéz. Nehez, hogy az Istenhez törekvő ember szükségszerűen a tökéletes harmóniát vágyja és függi, ami párkapcsolatban tehát nem elérhető. Az életben általában sem, de párkapcsolatban fájdalmasan nyilvánvaló a tény, mert a másikon változtatni nem tudok, holott magamba engedtem, az én belső adottságom lett az ő tökéletlensége, míg minden más helyzetben – ha tehát abban csak egyedül vagyok –, magamon, belül, igen, formálódom. Kemény ez nagyon. Hogy az ember, ha akar, akinek célja van, annak Társ kell, de az együttműködés szükségszerűen tökéletlen, míg másrészt nagyobb harmónia az emberi életben valóságosan elérhető, egyetlen feltétellel, ha a céljait – ügy, projekt, család, gyermek –, az építkezést, az akarást engedi az ember valóságosan és végleg el. Kibaszott kemény. Ez. Akarsz vagy Vagy, építesz vagy szeretsz, a kettő NEM megy együtt. Hmm. Senki nem JÓ csak az Isten. Talán ezt is jelenti. Vágyhatok Vanni, de MA még Építeni, tehát másokat elfogadni a szürreálisnak tűnő feladat. Arrogancián ebben is átlépve. De hogyan? Tér és idő, vágyak és lehetőség, Isteni rész és az ember örök feloldhatatlan konfliktusa ez, ahol, érdekes módon az emberi ami Istenhez vágyik, és az Isteni, ami a másik és saját emberséget elfogadja.
Öröm, ha megosztod!
