Jézust hírül adják Máriának, és nem érti. Na pontosan így vagyok mostanában én is. Hírül kaptam a tennivalót, nyilvánvalóan érzem, de nem értem, hogy erre én hogyan leszek képes, elég, alkalmas – konkrét csoda kell hozzá, hogy valóban megvalósuljon. Egészen elképesztő ez. Ami évről évre élményem így karácsony körül, a napforduló előtt, hogy sötét van, egyre sötétebb, míg aztán a sötétbe fény érkezik, mert meglátom, a zsigereimben érzem a következő lépést, az új év, az új korszak feladatát, és olyan egészen elképesztően nehéz hinni benne, különösen, hogy a hagyományos világom nagy része – család és régi barátok – óvatosságra int, visszatart, hülyének néz, kétkedik benne(m). Sőt. Én is magamban… Mert amit mondanak, mind igaz. A világ úgy működik. De mégis. Menni, mennem KELL, mert közben a hit itt van, hogy ezen én márpedig változtatok. Nem mert ÉN, hanem mert Dolgom. Mennem kell, és ami még furcsább, hogy bár ezt egyrészt már most tudom, de közben MA nem tehetek semmit, mert még nem tudom hogyan, mert még nem egészen látom, mert részletek még hiányoznak, mert azok még alakulnak és formálódnak, a világban és bennem. Hmm. Tényleg, mint Mária a gyermekkel. Az első bizonyíték majd a vérzés elmaradása, heteken belül, aztán a pocak kezd nőni, akkor a világ is látja, sőt elhiszi, mert tapasztalja, ami hónapok, míg végül őszre majd meg is születik, működni kezd az új év új valósága. Nagyon, nagyon durva. Hogy évek óta van ez, és évek óta teljesen kilátástalan így közvetlen karácsony előtt, hogy miképp is lesz, csak az nagyon nyilvánvaló, hogy aki idén voltam már nem vagyok, már nem lehetek, mert szűk, vedlenem KELL, mert továbblépni muszáj, és világosan érzem, hogy merre. Új valóság, új identitás születik. Ismét. Belülről kifelé. És megint tágabb, mint eddig, sőt annyira tág, hogy mai fejjel még nagy rám, és lötyögök benne. Miközben ráadásul fáradtak is vagyunk. Nem csak én. Mi. Holott az erőm nagy részét a Mi által merítem. És mégis. A fény látszik, érkezik, sejtem és tudom, tagadhatatlan, de meg KELL engedjem, hogy még nem tudok felé lépni, mert részletek hiányoznak, és biztos sem vagyok, a világ meg pláne nem tudja elhinni. Majd tapasztalja. Addig pedig jobb, ami a tanácsom is: jobb nem beszélni róla. Pihennem kell. Megengedni a folyamatot, az Időt. Elengedni ezt az egészet. Hagyni, hogy érjen, szülessen, éljen. Bennem az Isten.

*

Hat hónappal Keresztelő János születésének hírüladása után Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki jegyese volt egy férfinak, a Dávid házából való Józsefnek. A szűz neve Mária volt. Az angyal belépett hozzá, és így szólt: „Üdvöz légy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál!” Ennek hallatára Mária zavarba jött és gondolkodóba esett, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal azonban folytatta: „Ne félj, Mária! Hisz kegyelmet találtál Istennél! Mert íme, gyermeket fogansz méhedben és fiút szülsz, s Jézusnak fogod őt nevezni! Nagy lesz ő: a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Uralkodni fog Jákob házán mindörökké, és uralmának soha nem lesz vége!” Mária ekkor megkérdezte az angyalt: „Hogyan történhet meg ez, amikor én férfit nem ismerek?” Az angyal ezt válaszolta neki: „A Szentlélek száll le rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért szent lesz az, aki tőled születik: Isten Fiának fogják őt hívni. Lásd, rokonod, Erzsébet is gyermeket fogant öregségében, sőt, már a hatodik hónapban van, bár magtalannak tartják az emberek. Istennél semmi sem lehetetlen.” Erre Mária így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint!” Ezután az angyal eltávozott.

Lk 1,26-38

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!