Egyik kedvenc írásom szól a sebeim kincseiről, ajánlom, bár régi, ma pedig a különböző Utak csodájára szeretnék rámutatni. Mert lenyűgöző számomra. Hogy MIND beérnek végül, minden Út és minden Ember, végtelen változatú egyediségünknek megfelelően másként. Amiből nem csak az következik, hogy mindenki a maga útját kell járja, hanem az is, hogy mindnekinek a maga rendszere és állapota szerinti Kegyelem adatik. Tamásnak érintés. Ahogy végül mindannyiunknak, az érintés formái, igényünk szerint, neki épp fizikai. Könnyű, persze, irigyelni, de valóban szükséged van-e rá. Hmm? Soká hittem, hogy igen, de mára az derült ki, hogy mégsem kellett. Nem az kellett. És ami igen, az pedig pontosan meg is érkezett, a sötétség mélységeiben a világból felém, hogy mára mély-mély nyugalommal és derűvel mondhassam: Én Uram, én Istenem! Pedig nem áll előttem. És mégis. Tamásnak érinteni kellett, nekünk már nem. Mert a világ Halad, és nekünk már nincsen közvetlen külső érintésre szükségünk, ugyanis az belsővé lett.

Húsvétvasárnap este a tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok. Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívőt” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!”

Jn 20,24-29

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!