S-írok. Egy templomban. És eszem közben. És feltettem a lábamat. De főleg s-írok. Nehéz ez az elengedés, elszakadás téma, és mégis, menni kell, amikor időszerű. Érdekes, nagyon. Hogy pár intenzív nap is milyen erős kötődést tud eredményezni. Mint egy rövid, de teljes élet, olyan ez az Út, a napok talán hónapoknak felelnek meg, vagy akár évek, és nehéz elengedni. Nagyon. Szó szerint bőgök. Kemény. De mégis világos. A közös idő lejárt, menni kell. És mégis majdnem maradtam. Érdekes ez. Hogy itt, az úton mennyire más, mint otthon. Radikálisan nyilvánvalóbb az el nem szakadás következménye itt. Mert lassít, visszatart, vagy épp túlzottan igénybevesz ha maradok. Tehát lassabban közeledem a célomhoz, és nem használom fel az erőm, felesleg marad, vagy túlfárasztom magam. Menni kell. Jó, hogy itt ennyire nyilvánvaló. Otthon hetekig, hónapokig beszélnénk, találkoznánk még, ez itt sokkal szebb. Amikor menni kell, akkor elköszön az ember, és megy. Otthon is így kéne. Tisztán. Egy tiszta vágással. „Szervusz, megyek.” És utána semmi. Se telefon, se üzenet, se találkozás, se semmi. Így az igazi, így, csak így lehet valóbanelszakadni. Amikor nyilvánvaló távolság halmozódik közöttünk. Napról napra. Gyorsabb vagyok vagy lassabb, mindegy, a távolság nő. És. Ezzel arányban Tér is nyílik. Az Újnak. Ami, Aki bizonyosan érkezik. Ha Van tere. Amint. Csakis akkor. [Corrion del los Condes, távot már nem számolom – ma 47 kilométert gyalogoltam és jól vagyok, a fentieket még tegnap kezdtem írni, Burgosban után, ahol a csapat, egy Dán, egy Holland, és egy Amerikai, szétesett. A dán döbbenetesen hasonlít. Mintha testvér lenne. Kristian Thorup. Neki adtam a tollam. Nagyon nagy dolog tőlem. Egészen elképesztően nagy érték, akivel hasonló a tempónk. Ezt tanultam itt. Különösen, ha meg is értjük egymást. Viszont lesérült, tehát mennem kellett.]
Öröm, ha megosztod!
