Érdekes dinamizmus ez, és valóban pontosan így van, hogy az embernek pihenni olykor muszáj, amitől jobban lesz, majd annál nagyobb lendülettel tér a cselekvésbe vissza, mert a szíve másokon megesik – mert a szívünk egymáson pontosan azzal arányban esik meg, amennyire jól vagyunk. Lenyűgöző ebben, hogy az együttérzés és a sajnálat mennyire más. A sajnálat leereszkedő, tehát felfelé kapaszkodó, másikat lenyomó érzület, ami a rosszul lévő emberek sajátja, míg ezzel szemben az együttérzés annak a jele, hogy jól vagyok. Különbség, hogy amikor együttérzek, akkor NEM akarom a másik helyett megoldani, hanem csak átadni törekszem neki. Saját tapasztalatokat. Amikor valóban jól vagyok. Akkor azt sem érzem, hogy meg kellene értse, hanem csak azt váltja a helyzet belőlem ki, hogy meg kell osszak, át kell adjak, és el tudom fogadni, rá tudom bízni, hogy ebből magával a másik mennyit visz, hogy amit mondok, azt hogyan hasznosítja. Hmm.

Segíteni annál jobban tudok, minél kevésbé akarok,

annál hasznosabb vagyok, Neki, mert annál hatékonyabb, mert annál elfogadóbb. Lehetőségeket mutatni, ez a leghasznosabb. Sokkal, de sokkal hasznosabb, mint megoldást adni. Nem. Hanem lehetőséget kell egymásnak mutatni, példa, saját életpélda által alátámasztva, mert igazi belső motivációja csakis ez estben van az embernek, és igazán változtatni csakis akkor tud, ha ehhez belső szándéka, Hite, akarata támad. Hmm. Aki segít, elvesz. Mármint, aki megoldja a másik helyett. Az elerőtlenít, magához köt, még ha legnagyobb jószándékkal is teszi – nem tudunk egymásnak közvetlenül segíteni. Hanem példa által igen. Lehetőséget mutatva. Bizonyítva, hogy VAN út, az által, hogy mutatom, hogy magam is voltam ott, ahol ől magam járok rajta.

Építsünk működő közösséget!

Ettől működik. Ezt érzem, hogy az egyik lényegi eleme ez KELL legyen, hogy magunkat, az Utunkat, a példánkat egymásnak jobban mutatni. Muszáj. Egyrészt. És másrészt méltó Célokat kell találni. Mert az emberi élet jelen és jövő között feszül, és ha épp akad, akkor az két dolgot jelent bizonyosan. Nincs elég belső motiváció, hogy távolodjak attól, ami tarthatatlan, és ezért ülök a sötétben, amihez a mások tapasztalata óriási értek, hogy más is járt itt, más is elvált, más is felmondott, más is változtatott, tehát rendben van, bármiben is vagy – és másrészt nincsen külső cél, ami elég vonzó lenne. E kettő az alap. Jelen szenvedése és a jövő lelkesítő mivolta között, ha a különbség elég nagy, akkor ez egyén a bénultságán átbillenve cselekvésbe vált. Amihez a jövőbeli cél és a jelen tarthatatlansága egyaránt fontos. No és EZT jelenti, hogy jót és jól. A jó a Cél, az Ügy, az Irány – a jól az Itt, a Funkció, a Mód. Nincsenek egymás nélkül. Mármint vannak. De a boldogsághoz kevés, ha csak egyik vagy másik van meg, hanem mindkettő kell, és sokat, rengeteget tudunk ebben egymásnak segíteni, sőt nem megy egymás nélkül.

71-en vagyunk. Az első mérföldkő 100. Mit gondolsz minderről és kiknek szólsz? 🐓

*

Abban az időben az apostolok visszatértek Jézushoz, és beszámoltak mindarról, amit tettek és tanítottak. Ő így szólt hozzájuk: „Gyertek ti is, (menjünk) a pusztaságba egy magányos helyre, hogy pihenjetek egy kicsit!” Mert olyan nagy jövés-menés volt körülöttük, hogy még evésre sem maradt idejük. Bárkába szálltak tehát, és elmentek egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek. De sokan látták, amikor elmentek, és sokan megtudták. Erre minden városból gyalog odasiettek, és megelőzték őket. Amikor Jézus kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Ezért tanítani kezdte őket sok mindenre.

Mk 6,30-34

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!