Nem megy egyedül. Valóban nem, a legnagyobbaknak sem. Vagy a legnagyobbaknak talán igen, de ki legnagyobb közülünk? Egyedül az ember kevés, mert egyedül álmot tartani lehetetlen, ha nincs, aki megtámasszon a bizonytalanság pillanataiban, akkor szükségszerűen elbuksz. Nem a saját hibádból, hiszen más sem bírta volna, de a saját hibádból mégis, mert nem választottál társ(ak)at. És miért is nem? Az emberek általában irigyek vagy félnek. Irigyek, tehát nehezen osztják meg, amit magukénak éreznek – és a férfi különösen hajlamos arra, hogy a jövőbeli sikert, jelenbeli eredményként éljen meg, tehát nem azt nézi, hogy hogyan érjük majd el, együtt, hogy a másiknak ahhoz milyen értéke van, hanem úgy tekint rá, mint ami már megvan. Ezért nehéz adjon. Belőle. A sikerből, amit a magáénak érez, hiszen az én nagyszerű ötletem. Egyrészt. Másrészt félünk. Félünk attól, hogy a másik elutasít, vagy hogy kevés neki, ahova hívom. Vagy hogy az ahova hívom, talán elég lenne, sőt érdekelné, sőt lelkesítené is őt, de ahol most tartunk, az ciki, ahol most tartunk, azt nem mondhatom el neki. Hanem majd később. Szólok, amikor már jobban állok… Óriási önbecsapás mindkettő. Egyrészt nem vagy ott, másrészt soha nem is fogod elérni, ha csak erőlködsz tovább, harmadrészt pontosan lelkesítő és megnyugtató is lehet, ha látja, mert mutatod és így láthatja, hogy éppen az hiányzik, mit ő hozzá tud tenni. A férfiak átka, hogy egyedül csinálom meg. Ugyan… Önbecsapás, sőt mazochizmus és szadizmus is. Mazochizmus, mert magamat kínzom, amikor úgy érzem hogy nem elég, hogy én nem vagyok elég, és szadizmus, mert túlterheljük az asszonyt – ahogy a feszültség fokozódik ő egyre kevésbé bírja, mert nem bírhatja, mert nem a nő dolga ezt bírni, hanem az én rossz döntésem, hogy a Harcostársak bevonását halogatom –, plusz szadizmus azért is, mert megtagadjuk egymástól a lehetőségeket. Más férfiaktól. A lehetőségeket és a döntést. Hogy jön-e, vagy sem. Hogy segít. Pedig ha merném hívni, ha be merném avatni, abból akkor is nagyon sokat kaphatok, ha egyébként nem úgy dönt, hogy jön. Mert beszélünk róla, mert visszajelez, mert elmondja, hogy számára miért nem vonzó, hogy neki miért nem időszerű. Amiből sokat tanul az ember. Jézus kettesével küldte a tanítványokat, mert tudta ezt. Hogy nem megy egyedül. Hogy nekünk férfinak nem csak a nőkre, de egymásra is szükségünk van. Meddig ragaszkodsz még az arroganciádhoz, hogy egyedül boldogulsz?
*
Az apostolok kiválasztása után Jézus kiválasztott más hetvenkét tanítványt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott. Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal se erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit se köszöntsetek. Ha betértek egy házba, először is ezt mondjátok: Békesség e háznak! Ha békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra. Ha egy városba érkeztek, és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek adnak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket, és hirdessétek: Elérkezett hozzátok az Isten országa!”
Lk 10,1-9
Öröm, ha megosztod!
