Öv és égő gyertya. Hát? Olykor. Esteleg többnyire. De semmiképpen nem folyamatosan… Törekszem, persze, de elfújja a szél, mégis, újra és újra és újra. Sőt. Hoppá. Magam fújom gyakrabban el, belső vihar szele csap ki, és ezért alszik a gyertya. Pedig jó világítani. Legjobb. Fontos élményem ebben a törekvés. Hogy elég. Régebben állandóan világítani akartam, ma is vágyom, de már jobban megengedem, hogy olykor nem. Máskor meg nagyon nem. Viszont nyugalmam van benne, hogy ennyi belefér, hogy az ajtóreccsenésre ébredek, ha jön, hogy körülöttem mindig van épp, akinél újragyújthatom a lángot, hogy ember-s-ég értelemben egyre jobban állunk. Együtt. Hogy másképp ez nem elérhető.

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen. Hasonlítsatok az olyan emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony, mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik. És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezve is így találja őket, boldogok azok a szolgák. Gondoljátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni házába. Éberen várjátok tehát az Emberfiát, mert eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.”

Lk 12,35-40

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!