Olykor belefutok nagyon erőszakos emberekbe. Egyre gyakrabban. Mintha a nyugalom növekedésével arányban ez automatikus lenne, hogy mások Jönnek, Magyaráznak, Harcolnak, Akarnak. No nem tudatosan, legkevésbé sem – épp nem – hanem valami tudatalatti, ősi, zsigeri, szinte állati módon érezzük, érzi mindenki, hogy neki mi lenne jó, még ha meg nem is tudja megfogalmazni, és mondanivalójával – önmagával – oda megy, arra fordul, így kér figyelmet, veszi azt el, eszerint Vonzódik. Aki erőszakos Veled, az Akar Tőled, tehát szüksége van – volna – Rád. Legjobban annak, aki nagyon…
Olykor mégis letiltok.
A Facebook oldalon, és ennek egyik oka csak a közhangulat – hogy kötelességemnek, tehát felelősségemnek érzem, hogy őrködjek felette – a másik, hogy nekem sok. Emberek annyi indulattal, annyi sok szövegel, akkora figyelemigénnyel érkeznek olykor, hogy nincsen rá erőm. Mert olyan rettentő SOK energiát visznek… elolvasni, feldolgozni, sértéseken átlépve a másik ember szenvedésre figyelni, mindeközben a többi olvasó miatt reagálni is, érdemben, az ítélkező/kioktató közlésmódon átlépve megengedni, hogy ő ott tart most, így lát engem, így ítél, felidézni, hogy mennyire voltam magam is hasonló helyzetben, megnyugodni ebben, mindez olykor hasznos, mert emlékeztet, és mert szeretetben növekszem általa – de máskor meg annyira SOK erőt visz, hogy a Dolgomra, a napi kötelességemre, a Munkámra nem marad, ellehetetlenít, lebénít, ha mindenkinek adom. Önvédelemből vagyok tehát kénytelen korlátozni olykor, mert SOK. Miközben pedig legkevésbé sem haragszom. Sőt…
Mélyen együttérzek az emberekkel, akiket letiltok.
… ugyanis nem csak értem, de érzem, hogy az igényük valós, hogy valóban volna mit adjak, hogy nem itt, nem nekem mondanák, ha máshol lenne közösségük vagy közönségük, hogy boldogtalanok, hogy magányosak, hogy szenvednek, tudom mindezt, hogy ezért vitatkoznak, ezért erőszakosak, hogy a maguk visszás módján legnagyobb szükségük rám pontosan nekik van, de gyakran még ennek tudatában is, sok. Kiáltanék olykor szívesen, meg- és felrázni őket – teszem is, ezzel az írással, most – hogy: Állj, Emberek, értsétek végre meg, hogy elvéve senki nem gazdagodhat, hanem azt csakis önkéntes adományokból lehet! … Amit más önként Neked ad. Figyelmet. Erőt. Munkát. Csakis az által. Kemény ebben, hogy ördögi a kör, mert az elutasítás hatására még magányosabb, még szegényebb, még erőszakosabb lesz, aki elvenni próbált, tehát egyre elkeseredettebb, egyre következőbb. Hmm. Hogy mit lehet tenni?
A dobj vissza kenyérrel! döbbenetesen működik.
Olykor nagylevegőt veszek és adok. Értve ez alatt, hogy hagyom, hogy kiabáljon, sőt csapkodni engedem, engem, és magam kedvesen reagálok, elfogadással, szeretettel, mint valami szelid tó, újra és újra és újra, amikor van épp erőm erre – és egészen elképesztő, hogy a kiabálás bár egy darabig még marad, de aztán csendesül, nyugszik, sőt kedvesség és odaadás támad. Munka ez. Kőkemény, tartós, lassú-lassú munka, minden egyes lélekért, hogy a Fényt így tapasztalják, aminek Szeretet a neve, és a szentek fegyvere. Nem vagyok az. Tehát letiltok, mikor nincsen épp erőm. FONTOS az őszinteség ebben.
Öröm, ha megosztod!
