Sokan stagnálnak, és szenvednek ettől, és általában nem értik, hogy miért. Megfigyelésem, hogy a stagnálás – tehát válság – nálam mindig útkereszteződés, tehát holtpont tünete, avagy pozitívabban: Szintlépés előjele. Ami viszont nem csak attól kemény, hogy sem erre sem arra nem mozdul az életem épp, hanem attól is, hogy belül eközben konkrétan mintha tudathasadásban lennék. Sőt vagyok. Szó szerint. Mert egyidőben élnek bennem a lehetséges alternatívák, és gondolkodva próbálok választani közülük, miközben félszívvel veszek csak egyikben és másikban is részt, vagy úgy sem, és ennek eredménye a stagnálás, miközben szükségszerűen lefelé tart a tendencia, tehát egyre rosszabb is lesz közben.

A stagnálás holtpont, a holtpont stagnálás – Vissza vagy Tovább.

Merre adom meg magam? Ezen múlik minden. A választási lehetőségek pedig általában végletek. Egyik oldalon a teljesség hívása, tehát az Idea, az Eszme, a Vágy, neve sok van: siker, gazdagság, nagy Ő, megvilágosodás, világra szóló tökéletesség, a lényege azonban egy: hogy még jobban, nagyobbat, többet, egy fejben létező, részletagazdagon kiszínezett elgondolt Koncepció felé Akarok, amire viszont ma még nem vagyok kész, és tudom is ezt, tehát ma még várakozást követel meg, tartást, belenemvágást, megnemalkuvást, tanulást, társat, befektetőt, mindegy, csak fel ne adjam, el ne veszítsem, míg a másik oldalon a konkrét, a speciális, beleállást, alázatot, mindennapi munkát, Szolgálatot és Önfelvállalást jelentő, viszont ez által ismeretlen irányba vivő Cselekvés van.

Látszólag Dilemma.

Elgondolt koncepcióhoz ragaszkodom, és nem haladok, vagy cselekszem, haladok, de nem tudom hová. A dilemma, ami minden stagnálás és holtpont oka. Hogy tehát semmit tenni az Álom érdekében, mert ahhoz semmi nem métó, tehát lezárni, megölni mindazt, ami ma van, a megalkuvó életet, felmondani, szakítani, tovább lépni, teret nyitni, meditálni, jobb emberré válni, hogy ARRA, az elgondolt Nagyra végre képes és méltó legyek, VAGY cselekedni, lépni, KONKRÉTAN élni, hogy itt és most érékesnek és hasznosnak érezhessem magam, úgy ahogy ma megy, azokkal, akik ma körülöttem vannak, és ez által az ismereten jövőnek és ezzel az Álmom halálának magamat kitenni.

Bizalom kérdés végül.

Hogy az ÉN TUDOM felé próbálok haladni, ami azonban akadályozva van, tehát helyben állok és NEM HALADOK, vagy bukdácsolva bár, de HALADOK, ahogy épp tudok, megengedve, sőt kitéve magam annak, hogy NEM TUDOM HOVÁ megyek. EZ a kérdés végül. A lenyűgöző pedig, hogy eközben egyidőben igaz, hogy az eszeméről, a bennem élő NAGY tervről mélyen benn valóban, megingathatatlanul TUDOM, hogy elérhetem, ezért várok, ezért nem akarok megalkudni, ami által viszont pontosan így, önmagam hiúsítom meg, hogy vala elérhessem, ÉS másrészt hogy az ITT és MOST megtehető Lépés viszont Vonz, még ha tudom is, hogy nemtudom hova vezet, aligha oda, ami a NAGY vágyam, hiszen egészen más iránynak, sőt megalkuvásnak tűnik. Ez A Dilemma. De

valójában csak Paradoxon.

Mert bár az ismeretlen irányba tett Lépés szükségszerűen megalkuvás, hiszen sosem tökéletesek sem a körülmények, sem az irány, DE MÉGIS a tökéletes, tehát az Álom, a Nagy felé vezet. Minden önfelvállaló Lépés. Mert azokkal, az így szerzett tapasztalatokkal arányban tökéletesedem én, tehát a környezetem, a kapcsolataim, minden, és csakis így érem el, így végül elérem a NAGY-ot, amit magamban Dolgomnak éreztem – HA tehát előbb le tudok mondani róla. És Lépek. Nemtudom merre. Csakis így érhetem el. Lenyűgöző ez. Hogy a csúcs középen van, és nincs egyenes irány felfelé, hiába ÉRZEM, hogy oda tartok. Nincs. Hanem spirális, akadályokkal tűzdelt út van csak, a hegy palástján fel – időnként le, sőt: ki és be –, ami szükségszerűen vezet mégis a Csúcsba.

Mely okból tehát meg KELL alkudni.

Mindegy mi a Célom, pontosan felé sosem léphetek. Hanem csakis kb. felé. Aminek a lényege nem az, hogy összevissza lépdelj, hanem, hogy ne múljon el nap Lépés nélkül. Lépni KELL, minden nap, annyira a Cél – Ügy, Dolog, Csúcs, Küldetés, Ország, stb. – felé, amennyire ma épp felé tudok tartani, amit a mai nap körülményei megengednek. Muszáj. Sose feledd a Célt, de mindig engedd meg a Lépést, a helyes mottó. Ami végül Bizalom, tehát Alázat próba, hogy meg tudom-e a nem tökéletes, de ma továbbvivő helyzetet / élményt / ügyet / társat / ösvényt engedni, képes vagyok-e Látni, hogy  itt és most tökéletes a Lépés mozdulat ténye és nem az Irány pontossága által lesz.

Aki nem, az stagnál, tehát szenved, ami a holtpont jellemzője.

Amiért mindenki maga felel. Hiszen A) maga dönt úgy, hogy ragaszkodik az eszményéhez, nem alkuszik, tehát nem Lép, nem merül a ma konkrétan lehetségesbe alázattal bele – vagy B) maga ragad időn túl abba, ami egykor jó, mert Igaz Lépés volt, de amiből a  Cél irányába ma már továbblépnie lehetséges, tehát időszerű is. A) vagy B), mindegy. Aki nem Lép, magát nem vállalja, az stagnál. Szélsőség. Halogatás. Félelem. Arrogancia. Az Időszerű Lépés helyett. Hogy mit tehetsz? Nagyon egyszerű. Lépni kell. Konkrétan. Amerre megy. Hasznos ehhez érteni, hogy miben vagyok épp, amihez mások állapotai, vagy erről szoló beszámolók lehetnek hasznosak, mert nagyon erős élmény másnak az elbeszélése alapján magamra ismerni. Ehhez én a Könyvet tudom Neked adni, 77 énállapottal, és másrészt új tapasztalatok lehetnek hasznosak, ami az Akadémia oka.

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!