Nagypéntek van. Teraszon ülve révedek magam elé, egy bő órája már, és közben teát öntögetek. Kancsóból kiöntőbe, kiöntőből csészébe, csészéből magamba. Aztán újra. Kancsóból kiöntőbe, kiöntőből csészébe, csészéből magamba. És újra, és újra, és újra… Bármely más napon frusztrálna ez, hogy semmit csinálok, de ma úgy döntöttem, megengednem. Magamnak. Mert fontos. Nekem. Magamból az életemből picit kilépve egyszerűen csak rácsodálkozásban lenni, ami által nem csak a világ sokkal érthetőbb – így, hogy figyelek – de a saját életem, saját dolgom is – így, hogy most nem arra figyelek… Varázslat.

Hogy könnyű nekem?

Miért? Feszítő – és rettentő fontosnak tűnő – tennivalók tucatjai várnak, nyilván, mint mindenki mást, és a döntést hozom meg, hogy márpedig ma nem foglalkozom velük. Mert ma úgy érzem, hogy a semmivel kell. Én döntök erről. Te. Ő. Bárki. … Nem vagy egyedül. Másrészt a szenvedésben az ember mégis, igen, egyedül van. Mert egyrészt csinálni kellene, amit helyesnek érzek, de másrészt elbizonytalanodtam, hogy valóban akarom-e, tényleg az-e a jó, helyes-e az irány, alkalmas-e a mód, tehát a tettvágy is lankad. Ismered? Bizonyára. Tehát megállok. Muszáj megálljak, mert a lelki béke mindenek alapja, ami másképp nem helyreállítható, mint – volt erről szó – áldozat által, aminek szükségszerű előzménye a szenvedés. Ez van ma. A semmit csinálás mindig szenvedés is picit, bármennyire is próbálom megengedni, mert igazi boldogságom csakis hasznosulásban, tehát csinálásban van. De ma szenvedek. Sőt. Hmm. Érdekes ez, nem is annyira, így hogy megengedem, tulajdonképpen derűs, még ha fáj is.

Add magad a világnak oda, ma, engedd, hogy vigyen!

szolgáltasd magad ki – és figyeld a történéseket, “trendeket”, “véletleneket” közben! Vegyél részt, de NE irányíts, ma, vond az Akaratodat vissza! Érdemes. Nagypéntek van. Fontos a semmit megengedni ilyenkor – a világot, a tehetetlenséget, a kényszert elszenvedve – nézni a fejemből kifelé. Áll az élet picit. Mindenkinek. Ilyenkor. Engedni KELL, hogy ma semmi teszek, tehát nem várom magamtól a Valamit, ma nem, sőt: Szenvedek. Nagy varázslat. Ugyanis ha a Semmit, tehát a szenvedést az ember engedi, akkor egy ponton túl bizonyosan nem bírja tovább, és így Valamibe kezd, ami egészen bizonyosan a legmélyebb, legtisztább, legidőszerűbb tett lesz, amire ma képes vagyok, mert nem a saját akarat.

Csinálj ma semmit – igen: szenvedj!

Este templomba megyek, mert bár olvastam már a szöveget ma, de felolvasva más, hallgatni jobb, mert akkor nem kell az olvasásra figyeljek. Nem vallásos üzenet. Tőlem ez most. Hanem egy történet csak, Jézusé, amit a figyelmedbe ajánlok, mert a világ értelmetlensége, az ehhez képest való saját tehetetlenségem szempontjából tapasztalatom szerint hasznos. Átengedni magamon, merengeni rajta. Ezt tapasztalom. Évek óta már, hogy mások személyes történetei érték, mert általuk bennem igazodás történik, mely okból az egológusok bemutatkozásait is ajánlom. Emberek csak. Emberek, akik szenvedtek, akik a szenvedéseiket immár mutatni is merik, emberek, akik velem világkép alapon kapcsolódtak, és Veled is szívesen beszélgetnek. Ha szeretnéd.

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!

Isten hozott.

Az új bejegyzések tagoknak látszanak csak, de a hét legjobb írását nyilvánosan is megosztom + Facebook oldalamon videók folyamatosak. Bővebben a rendszer okairól és működéséről ITT.

Barátsággal,
Joós István