Életem egyik legnehezebb gondolati koncepciója ez a messiás téma, tehát a megváltás, pontosabban a bűn és a megváltatás, hogy akkor én hogyan is vagyok ezzel. Gyermekkoromban korán, a kötelező hittan által jelent először meg, és abszolút nem tudtam vele akkoriban mit kezdeni, a felszínen bár megadtam magam, voltam gyónni, próbáltam bűnöket felmutatva megbánást tanúsítani, részt vettem a szertartásokban, de ez az egész nem volt őszinte és igaz, mert valami mélyen háborgó elégedetlenség vagy igazságtalanság-érzet azt megakadályozta, hanem a világ és a felnőttek furcsaságai köze soroltam magamban be, és közben legbelül mélyen nagyon zavart, hogy akkor én ezek szerint, “szerintük”, eredendően rossz vagyok, rosszul esett, hogy a szüleim hagyják ezt, sőt maguk visznek oda, mint Ábrahám Izsákot egykor, hajlandó az én apám is kezükre adni és áldozni a fiát, hogy látszólag egyetértenek.

Ellenálltam.

Soká. Míg végül a húszas éveim végén intellektuálisan jutottam arra a belátásra, hogy valóban tökéletlen vagyok, tökéletlenségemben tökéletes, ami akár “bűnösnek” is fordítható egy abszolút tökéletes emberi személyhez képest, nyilván ezt értik a felnőttek is alatta, és ezekben az években kezdtem mondogatni, hogy “személyiségem a személyiségtorzulásaim összessége”, tehát “mindaz, amiben egy tökéletes emberi létezőtől eltérek, vagyok én”, továbbá, hogy ez nekem érték, mert inkább vagyok speciális és egyedi, de tökéletlen, mint tökéletes, és mindenki mással azonos. Ekkoriban tehát

megmagyaráztam.

Végül a legutóbbi időben elvált végre a megváltó fogalom és a megváltás témakör a bűnösség fogalomtól bennem. Teljesen. Nem gondolom magam bűnösnek többé, eredendően bűnösnek pedig végképp nem, hanem csiszolatlannak viszont igen, mármint ez napi tapasztalatom, hogy jócskán van tér fejlődjek, számtalan témában, mely okból nyugalmam van azzal, hogy bár önteltség nem segít, de a bűnösség viszont túlzás. Mert szándékkal nem voltam rossz. Tudatosan választva nem. Pláne újszülöttként nem, és abszolút nem gondolom, hogy bűnben fogantam volna. Elutasítom, sőt értem. Évezredek emberi önostorozása a nagyobb nem értésének az eredménye, a háborgónak tűnő, mert meg nem értett Isten megbékítése céljával magunkat ezért áldoztuk, bűneink váltságaként, “bűnösök”, hiszen mi másért haragudna. Értem ezt és

együttérzek.

Egyrészt. Másrészt viszont a világot egy ideje erősen figyelve folyamatos véletlenek sorozatát látom magam körül, és túl nagyok és túl gyakoriak ahhoz, hogy valóban azok lehessenek, így egy ideje úgy érzem, hogy mégsem véletlen vesz körül, hanem Rend, ami ráadásul nekem kedvez, tehát értem (is) van, más szóval: nem haragszik, hanem épp szeretet alapú, és így tehát mivel napi tapasztalatom, hogy rend, sőt szeretet van, a gyermekkoromban túlerőltetett Isten fogalomnak szép lassan megbocsátottam, visszakerült a képbe, mint első ok, tehát teremtő, mert véletlennek – és ebben minden komolyabb tudós idővel egyetért – tényleg túl nagy ez az egész, tehát szándékot kell mögötte racionálisan is feltételezzek, tehát Akaratot, tehát személyiséget, akit Istennek, sőt Jóistennek, olykor Atyának hívok. Ez van most. Ráadásul mivel mindig is inspirálóak voltak számomra Jézus gondolatai, egy ideje tanulmányozni kezdtem őket, és azt találtam, hogy lenyűgözően, ki merem mondani: meghaladhatatlanul relevánsnak. NEKEM. Abban, hogy ÉN hogyan juthatok boldogságra, ténylegesen megmutatta az Utat, ennyiben tehát a megváltás is tény, csak nem a bűnből, hanem a földi élet elakadásaiból segít a jézusi tanítás, sőt életpélda tovább. Valóságosan. Engem. A mindennapokban. Amihez persze fontos helyesen értelmezni. És így immár nem csupán meggyőződésem mindez, de a Munkám része is lett, írások és találkozók.

Abban az időben Jézus elment tanítványaival Fülöp Cezáreájának vidékére. Útközben megkérdezte tanítványait: „Kinek tartanak engem az emberek?” Azok így válaszoltak: „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások valamelyik prófétának.” Erre megkérdezte tőlük: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” Péter válaszolt: „Te vagy a Messiás!” Ekkor Jézus a lelkükre kötötte, hogy ne szóljanak erről senkinek. Ezután arra kezdte tanítani őket, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad. Ezt egészen nyíltan megmondta. Erre Péter félrevonta és szemrehányást tett neki. De ő hátrafordult, ránézett tanítványaira, és így korholta Pétert: „Távozz tőlem, sátán, mert nem Isten szándéka szerint gondolkodsz, hanem emberi módon.” Majd összehívta a népet és tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti életét értem és az evangéliumért, megmenti azt.

Mk 8,27-35

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!