Bűn. Hmm. “Bűn” Jézust félreértve azt hirdetni, az embereket ezzel megtéveszteni, hogy Benne kellene hinni. Amennyiben is: tévedés. Mert nem. Hanem a szavában és a tanúságtételélben kell hinni, ami mind egyfelé mutat, tehát az Atyában. Kell hinni. Ez az igazság. Nem talán vagy esetleg, hanem ha az életét az ember tanulmányozza – és a saját érzéseit hozzá – akkor egyértelműen. Az ítélet pedig, nyilvánvalóan, hogy mindenki maga ítél. A világ néhai fejedelmét, igen, már Jézus idejében elítélték, de a csábítása még itt van velünk, az önközpontúság rohad és rohaszt, minden egyes emberben, az ítélet tehát belső és folyamatos, ez ember magában KELL ellene mondjon. Itt és most a hétköznapok hullámzó valóságában ítélünk, és nem egyszerűen csak egyszer, de pillanatról pillanatra folyamatosan, hogy az önzés bűnös – mert a többiektől, tehát a mindenségtől, tehát Istentől elfelé – vagy a kapcsolat üdvös – mert a tökéletesedés lassú, de Istenhez bizonyosan tartó – útján haladunk.

Búcsúbeszédében Jézus ezt mondta tanítványainak: „Most elmegyek ahhoz, aki küldött engem. Senki sem kérdi közületek, hová mégy. De mivel ezt mondtam nektek, szomorúság tölti el szíveteket. Pedig én az igazságot mondom: Jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok. De ha elmegyek, majd elküldöm őt nektek. Amikor eljön, meggyőzi majd a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről. A bűnről: mert nem hittek bennem. Az igazságról: mert az Atyához megyek, és már nem láttok engem. Az ítéletről: mert a világ fejedelmét már elítélték.”

Jn 16,5-11

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!