Régi vágyam teljesült tegnap. Ráadásul nem is akárhogy, hanem egy a Pireneusokon átvezető hosszú és forró napon, amikor végig hallottam a völgyben a csobogást, és majdnem letértem az útról, többször is, hogy testi épségemet akár kockáztatva, de lejussak a vízig. Aztán mégsem. Mert de egy hang belül szó szerint ezt mondta: „Bízz az Útban”. Bíztam tehát, és a kapaszkodó rész végén ott volt. A tökéletes kis medence, kis völgyben, apró csobogóval. Épp tudtam úszni is benne, sőt, lebegni a közepén, ruhák a parton szétszórva. Hmm. Érdekes ez, hogy milyen gyakran nem várom meg, hanem veszem el, előbb, amit akarok. Bizalom helyett. Jó bízni az Útban. Tehát menni, rajta, tovább, és nem kitérni az azonnali kielégítést követelő vágyak kénye kedvének engedve. Különösen, hogy úgy haladni sem lehet. A vágyak változékonyak, mint a szél, nem haladhat, aki nem tudja, és nem tartja az irányt, bárhonnan is fúj épp. … Mindez a garázsbanalvós éjszaka után történt persze, amikor bő 24 órája nem zuhanyoztam. Aztán egy csodás kis településre értem este be, ahol az első embereket megszólítva nem csak a menedékház lett azonnal meg, de vacsorát is kaptam tőlük. Bízz az Útban! … [Santa Cruz de la Seros, 348 km – baszkok voltak amúgy, akiktől a vacsit kaptam, baszk fiatalok, akik büszkék rá, hogy a nyelvük a kínai után a legnehezebb, hmm, mások szerint a magyarral rokon, mert Basker és a kos csapat meg sem állt az óceánig … kitudja. :)]
Öröm, ha megosztod!
