A tanítás lényege szerintem, hogy olyasmit ad az ember át, amiben maga sem egészen biztos, nyolcvan százalékban igen, nyolcvan százalék “bizonyított”, nyolcvan százalékban tudom, de húsz százalékban nem, húsz százalék bizonytalan, minden esetben. Körülbelül. Húsz százalék hit. Húsz vagy harminc vagy tíz százalék. Emberek tömegeit látok nem tanítani – nem adni, mit tud, nem vállalni magát(!) –, csak mert a húsz százalékban bizonytalan, és ez soká tartott engem is vissza. Aztán három dolog történt. Egyre nagyobb lett a nyugalmam abban, amit “csak” hiszek, egyre árnyaltabban tudom a nyelv eszközeivel kifejezni a hit-alapú bizonyosság és a tapasztalat alapú tudás közti különbséget, és nagyon sok visszajelzés jött más emberektől, hogy amit hit alapján mondok nekik (is) működik. Tehát erősítjük egymás hitét. Amire mondhatod, hogy hülyeséget tanítok, és belepörgetjük egymást, de a hülyeség nem működik. A hit alapján álló tanítás pedig igen. Hmm. Szép ez nagyon. Hogy a hit alapján álló vélekedéseit muszáj az ember átadja, hogy maga is egyre jobban megbizonyosodjék, aminek tanítás az egytelen módja. Hogy beszélgetünk ezekről egymással. Hogy mások hitében megmérjuk a saját hitünket. És ha átmegy, akkor jó. Vagy nagyon erőszakosan mondtam. De a kettő között van különbség, amit az ember pontosan érez, ha magával őszinte… Beszélj! Mondd! Taníts!
*
Történt egyszer, hogy Jézus éppen befejezte imádságát; Ekkor egyik tanítványa arra kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait.” Jézus erre így szólt hozzájuk: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek. És ne vígy minket kísértésbe.”
Lk 11,1-4
Öröm, ha megosztod!
