Rendben van, ami körülvesz, bármi is az. Fontos ez, a legfontosabb, hogy egyáltalán nem, legkisebb részletében sem véletlen, hanem alapvető belső igényemre adott válasz, a tökéletes iskola, minden pillanat, a legapróbb körülményt is beleértve, minden ember életében – amibe tehát Bele KELL Nézni. Mert tovább csak az léphet, aki belenéz. A Jelenébe előbb. Most. Aki annak, a jelen állapotának megadja magát, aki tehát felveszi a kesztyűt, aki a Jelen kihívásaira, “tetszik” vagy sem, “méltó” vagy sem, de megfelel, az léphet a Vágyai Irányába tovább. Kemény ez. Nagyon. Hogy a Vágy és a Lelkesedés valóságosan az Irány, de az Út az itt és most kihívásain keresztül vezet. A Jelenen Át. És a Jelen nem kérdezi, hogy tetszik-e. Hanem “csak” Van. Sok, sok szépséggel teli, és csodás lehetőségekkel terhes, de mégis, poros, rögös, kemény, száraz, magányos gyakran. Az Út. Az Út Igaz. Bárhova elvezet, de csak, ha Járok rajta. Tehát nem a jövőben, nem távoli hűs tavakról ábrándozva, hanem itt és most, egyik láb a másik után, nap, hőség, trágya, legyek, fájó talp … árnyék … kút … pihenés, és tovább. Az Út Harc, az Út Helytállás, és igen, Öröm, sőt, Ajándékok áradata, amit azonban csak az, csak azzal arányban élvezhet, aki a Harcot is vállalja, a Lépéseket, a Hőséget, a Kihívást … Itt és Most. [Linyola, 85 km – hajnali kelés Tarregában, 7 kor már úton voltam, 1re itt, 24 km, és most tovább Balaguer felé … közben pár mondatot beszélgettem egy középkorú férfival, az Útról és Istenről, és aztán meghívott az italaimra …]

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!