Átadni legjobban magamat megnyitva lehet. Elképesztően hatékony mindaz, ami úgy saját élmény alapú, hogy közben merem magam is mutatni, az embert, az esendőséget, mert döbbenetesen hiteles. DE nem ezért csinálom. Mégsem. Én nem, NEM miattad, hanem magam miatt. Mert NEKEM jó, ugyanis konkrét katarzist okoz. Az írás, a beszéd, az alkotás, a csinálás. Nekem. Nem ismerek magasabb rendű örömöt tehát totális önzésből csinálom. Ezt. Mert a legjobban így Hasznosulok. Fontos ebben, hogy mindig is sokakra akartam hatni, mindig is élveztem ezt, de amíg arról tapasztalatom nem lett, hogy a leghatékonyabb magamat önmagamként megmutatva, őszinte önfelvállalás által vagyok, addig erőből irányítás és/vagy manipuláció volt csak az eszközöm. Hatalmam alatt tartottam másokat, és nem a Hatalmat tartottam alattuk. Mert még nem ismertem mást. Óriási a különbség, de csakis saját élmény által felfedezhető. Jól mutatja amúgy ezt egy egyszerű próba: rajzolj egy “szervezeti ábrát”. Munkahely vagy család, mindegy, bármilyen közösség lehet, képzeld MOST el…

Ne olvass tovább, amíg el nem képzelted! :-)

Megvan? Látod a lelki szemeiddel? Lerajzolni jobb, de elég ennyi is, a kérdésem pedig, hogy magadat hova helyezted benne? Alulra vagy felülre? Tudom, hogy meg tudod magyarázni, de nem kell. Észrevenni elég, csak Te tudod. Tapasztalatom ehhez, hogy soká rajzoltam magam felülre, de egy ideje alulra szoktam. Hosszú út eredménye. Hosszan voltam despota, önfejű diktátor, aki megmondja, utasít, kiszolgáltatott helyzetben tart másokat, mert az ÉN érdekem, az ÉN cégem, az ÉN nagyszerűségem volt fontosabb, majd később, még mindig én, hogy ÉN segítek, ÉN vezetlek téged, és igazság szerint nem is sikerült ezt magamtól soha meghaladnom. Hanem csak annyira szenvedtem egy nap, hogy elkezdtem magamat öszintébben mutatni. Új tapasztalás változtatott meg. Fokozatosan. Egy évtizedig tartott az út, ami egy internetes társkereső oldalon 2005-ben kezdődött. Magam felvállalása. Aminek aztán eredménye lett, hogy emberek támaszkodni kezdtek rám, kéretlenül, mármint teljesen maguktól, és így kerültem élmény szinten is alulra.

Kettősség előzte meg.

Hosszas korszak volt a kettősség időszaka. Világi pózok vs. igazi önmagam, háború, ami bennem dúlt, lélekrészeim, félelem és bizalom között, mely idő alatt soká voltam két módon felváltva jelen, mert csak mélyebb beszélgetésekben mertem magam mutatni, de a világ felé nem. Tanulság, hogy ez kevés. De mégis fontos megengedni, a kettősséget, a pózokat, átjönni rajta tapasztalva így lehet, mert hiába mondom én vagy más, saját élmény kell róla, hogy nem megy: a kettősség kevés. Mert a kettősség egyik sem. Már nem és még nem. Amiben kemény, hogy pedig olyan büszke voltam akkoriban magamra. Lám, milyen jól állok, milyen okos vagyok, milyen sokat értek, fel is tudom vállalni, hiszen elmondtam, épp most, álnéven vagy titokban. Kevés. Csudába is. Valóban EL csakis azt mondtam, amit bármikor és bárhol tudok vállalni. Csakis azon vagyok túl. Amit már mondanom sem muszáj, amit tehát másokra kedvesen ráhagyni is tudok, amiben többé nem okoskodom. Nagyon fontos ez. Az önimádat, a báb korszak, a “sprirituális egó póz” csapdájából tovább kell lépni, amihez maradéktalanul kell végül mutatni, vállalni magam. Hmm. Az életem, dolgok és projektek körülöttem azzal arányban működnek egyre jobban, ahogy fogy, amit csak négyszemközt, vagy kis csoportban merek kimondani. Ezen múlik. Ezt tanultam. A hitelesség pedig csak jutalom.

Az önfelvállalás jutalma a működő élet.

Minden szempontból. A hitelességem, tehát bizalmi tőkém, tehát erőm, tehát, végül, igen, a sikerem szellemi, lelki és anyagi értelemben is ezen az egy tényezők múlik, hogy merem-e magam kint és bent egyforma mértékben vállalni. Csakis ezzel arányban érkezhetek a világban is meg, kapcsolat, közösség, munka, mindenhol ez igaz. Hiába vágyom tartozni vagy társat vagy vezetői szerepet, ha nem merem magam maradéktalanul vállalni, vagy ha az a jelenlegi környezetemmel nem áll összhangban, és mégsem merek abból továbblépni, mert akkor nem fog működni. Elutasítástól félve nem mutatjuk magunkat, játszunk szerepeket, aminek aztán hosszas majdnemműködés, tehát kínlódás az eredménye. Mert nem sikerülhet. Amit játszom. Nem lehetek jó társ, nem lehetek jó vezető, nem lehetek jó szövetséges, ha nyilvánosan csak részeket mutatok magamból. Addig nem. Nem véletlen tehát, hogy minden új kapcsolódás erről tanít. Lehetőség, ami CSAKIS akkor működik, ha önfelvállalásban tovább merek érte lépni. Ne aggasszon, ha valamiért nem tudsz. Akkor amúgy sem az lett volna.

A továbblépés Idő és Munka.

Sőt. Lelkesedés ÉS Alázat. Egyidőben kell a kettő, az első okán, annak nagyságával arányban tudok ebből erőt merítve a másikban, tehát a kapcsolatban, tehát Együttműködésben továbblépni. Én például tíz év munkája nyomán tartok ma itt. Értem a kérdést, hogy hogyan lehetne gyorsabban, és javaslatom is van, meggyőződésem, hogy szinte bárkinek szól, nyugodt szívvel említem tehát, de NEM ajánlom a részvételt benne mégsem. Mert kemény. Ugyanis a Saját Tapasztalat nem megúszható, és az általam indított iskola ebben segít. Semmit nem úszhatsz meg, de lehet gyorsabban haladni, könnyebben átmenni rajta, ha Bízni mersz. Újban és ismeretlenben, ami akár irracionális is. Vezetőben. Megfigyelésem, hogy Férfi-nő téma az első, utána közösségi részvétel, tehát a többi emberrel közös Ügy mentén a kapcsolódás, felelősségvállalás, Szolgálat, és csak végül a személyes Hely. Ezt tapasztalom. Hogy így és ezeken megyünk át, Kereső, Gyakorló, Hasznosuló a három szint, melyek közül elsőként a Keresőknek szóló, tehát a Férfi-Nő témákkal szembesítő tréninget nyitottuk a hetekben meg. Kemény. Szándékkal az, mert az akadás mindig ellenllás jele, és a világnak Dolga feszíteni, Boldogságra csakis a kint és a bent összeérése által juthatunk el. Aki Mer, az Nyer. Egészség, Társ, Közösség, Anyagi Siker. Okozatok. Férfi és Nő pedig az alap téma. Nincsen más út, mint magunk tapasztalva felfedezése, tehát az önfelvállalás, lépésről Lépésre.

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!