Hogy útfél, köves, majd tövises talaj egymás után voltam, írtam már erről, akkor tehát most a százszoros termésről, mert ez is saját élmény. Hogy valami kinőtt bennem, aminek eredménye van, mármint magjai, tettek és gondolatok, amit adva, sőt egyszerűen csak megengedve valóságosan változik a világ körülöttem, emberek ténylegesen viszik, nem belőlem, de általam is, és bennük aztán dolgozik, látom, a szemem előtt növekedve fordulnak termőre, míg egy nap maguk is adni kezdik. Ugyanazt. Izgalmas ez, hogy egy picit sem mást, hanem ugyanazt. Amit kaptak. Kulcsa ennek, hogy ne akarjam adni. Csak az az adás igazi, csak akkor viszik. Tökéletes kép a vetés, amennyiben is nem dugványozás. Tehát a felszín alá én nem szabad benyújljak, azt változtatni próbálni, el nem fogadást kifejezni, semmilyen módon, hanem szórni csak. Továbbá a felszín pillanatnyi állapota szerint válogatnom sem szabad. Szabad, de nem működik. Hanem a dolgom szórni a magokat, válogatás nélkül, szinte a szélbe bele – amire például ez a blog és az internet tökéletesen alkalmas – és, kemény ez, de nem törődni azok sorsával. Nem dolgom. Mindenki megtöretik a maga idejében, és az ilyen lelki szó-mag annyiból furcsa, hogy örök, tehát megvárja ezt, amit egy ember egyszer hallott, azt belőle kitörölni már nem lehet, akár évekkel később, de eszébe jut, különösen, ha szelíden mondták, amire a példázatos forma legtökéletesebb, hiszen ráadásul belekötni sem lehet. Ez van. Továbbá, hogy jólesően természetesen „kényszeres” a továbbadás, értve ez alatt, hogy akiben a mag beérett az termést is hoz, benne újabb, de azonos lényegű magok, amit az ember szórni automatikusan kezd. Nem döntés dolga. A gyümölcs beérése soha nem döntés dolga. Hanem a maga idejében, magától történik, ami tudni onnan tudható, hogy leválik, a termés, és így teremtmény magja, lényege, igazsága terjedni kezd. Magam miatt. Természetesen, felszakad szinte, mert muszáj, mert eljött az idő. Szép ez nagyon. Hogy ezen a ponton ténylegesen nem tudja, a jobb, az akaró kéz, hogy a bal mit csinál, így van, csakhogy persze ezt utasítás alapján megvalósítani nem lehet. Mert nem döntés. Épp nem. Hanem érettség dolga.
–
Amikor egyszer a városokból nagy tömeg gyűlt Jézus köré, ő ezt a példabeszédet mondta nekik: „Kiment a magvető magot vetni. Amint vetett, némely szem az útfélre esett; ott eltaposták, és az égi madarak felcsipegették. Némely mag köves helyre esett. Alighogy kikelt, elszáradt, mert nem volt nedvessége. Némely pedig tövisek közé hullott. A tövisek felnőttek vele együtt, és elfojtották. A többi jó földbe hullott. Kikelt, és százszoros termést hozott.” E szavak után Jézus felkiáltott: „Akinek füle van, hallja meg!” Akkor megkérdezték tanítványai, hogy mi a példabeszéd értelme. Így válaszolt: „Nektek megadatott, hogy megértsétek Isten országának titkait. A többieknek csak példabeszédekben, hogy nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek. A példabeszéd értelme ez: a mag Isten igéje. Az útfélre eső mag azokat jelenti, akik hallgatják az igét, de aztán jön az ördög, és kiveszi a szívükbe hullott igét, hogy ne higgyenek, és így ne is üdvözüljenek. A köves talajra hullott mag azokat jelenti, akik meghallgatják az igét, örömmel be is fogadják, de az nem ver bennük gyökeret. Egy ideig hisznek, de a kísértés idején elpártolnak. A tövisek közé eső mag azokat jelenti, akik meghallgatják az igét, de az élet gondjai, gazdagsága és élvezetei elfojtják bennük a növekedést, és termést nem hoznak. A jó földbe eső mag végül azokat jelenti, akik meghallgatják az igét, jó és erényes szívvel meg is tartják, és termést is hoznak állhatatosságban.”
Lk 8,4-15
Öröm, ha megosztod!
