… A legnagyobb akadály. Hogy azt hiszem, hogy én tudom. Hogy így, és épp így, és csakis így. Hogy azt hiszem, tudnom KELL. … Holott nem. … és csapások jönnek, és szenvedek, míg meg nem tanulom. Hogy nem. NEM én tudom. Azaz Én. De A másik. A végtelenül bölcsebb.

“Először sírsz.

Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.”

(Reményik Sándor)

… de nem magától, persze. Vagyis mégis, amint félreállok. Ennyiben nem magától. Amint elengedek. Amint nem akarok. Amint feladom. Amint belehalok. … Akkor. CSAK akkor. … Akkor VAN tere a Mindenségnek. Megmutatni. Amit mindig is nekem szánt. Csak én be nem fogadtam.

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!