Döbbenetesen kemény mondás a mai, hogy az Úton nem haladhat, aki a szüleit nem gyűlöli meg… és igaz. Ezt látom. Hogy a szőlőket valóságosan muszáj elhagyni, aminek a formája nyilván nem feltétlen a gyűlölet szélsősége, de neheztelés vagy távolságtartás minimum, normális, sőt kell, hogy aztán – amiről a példázat már nem szól – az ember szeretetben hozzájuk visszaérkezhessen. Szeretetben, tehát elfogadásban. Amihez lerázni muszáj először őket, a gyermekkort, a neveltetést, a készen kapott világképet, hogy az ember a sajat útját járva más módokat, gyakran ellentétes szélsőségeket tapasztalva a saját világképét felfedezve nyugalomra jusson. A nyugalom elfogadás. Aminek legbiztosabb tünete, hogy az életút szempontjából legnehezebb, mert legtöbb felelősséget hordozó emberekkel az ember nyugalmat talál. El KELL a szülőket hagyni, hogy magához az ember elérkezhessen, és így hozzájuk is vissza. Az egyetlen valódi felmentés a Nagyobb tapasztalása, mert csakis így tudjuk a mindenhatóság képét, tehát felelősségét a szülőkről levenni, hogy az az élet válságaiban megnyilatkozó kegyelmet tapasztalva a valódi Istenre kerül át.
Másrészt tovább is van…
Ugyanis nem csak a szülők, de a testvérek, házastársak, gyermekek, sőt önmagunk meggyűlölése is „feladat”. Értsd: normális. Utálni, magadat. Kulcs a továbblépéshez. Saját tapasztalatból mondom, és a sok általam megismert életút alapján is, hogy nem juthat a boldogsághoz el, aki magát legalább időszakosan meg nem tagadja. Az önimádat vége. Kihagyhatatlan. Az önimádat öngyilkossága. Kell. Mert csakis így juthat az ember magához el. Hogy az önmaga nagyszerűségéről szóló mítoszt először megdönti. Az önhazugság lelepleződése ez, aminek nyomában a semmi üressége pillanatokig halállal fenyeget, majd az ember – no nem tudatosan, sokkal inkább az életösztön – szükségszerűen támasztékot talál. A támaszték a Valami. A rajtam kívüli Valami csakis így tapasztalható, hogy a világban és magamban csalódom előbb, üresség van, sötét, aminek hátterén a Kegyelem fénye látható. Módja erősödő kapcsolat. Tehát növekvő boldogság. Amihez azonban először valóban egyedül kell lenni. Totálisan. Magam is megtagadva. Mert az ember csakis a totális semmi állapotában szenved eléggé ahhoz, hogy Valamit – Út, Társ, Tanító – végre válasszon, még ha az tökéletlen is, hogy ennek kockázatát elfogadja. Előadás, erről is, csütörtökön. Az ember csakis azokhoz érkezhet meg, akiket előbb elhagy. Magát is beleértve.
–
Abban az időben: Amikor Jézust nagy népsokaság követte, ő hozzájuk fordult, és így szólt: „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom. Aki tehát nem hordozza keresztjét, és nem így követ, nem lehet az én tanítványom. Ha valaki közületek tornyot akar építeni, vajon nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy van-e miből befejeznie? Mert ha az alapokat lerakta, de (az építkezést) befejezni nem tudta, mindenki, aki csak látja, gúnyolni kezdi: Ez az ember építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni. Vagy, ha egy király hadba vonul egy másik király ellen, előbb leül és számot vet, vajon a maga tízezer katonájával szembe tud-e szállni azzal, aki húszezerrel jön ellene? Mert ha nem, követséget küld hozzá még akkor, amikor messze jár, és békét kér tőle. Tehát mindaz, aki közületek nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom.”
Lk 14,25-33
Öröm, ha megosztod!
