Istennel való legvalódibb, legmélyebb, legigazibb közösség az eucharisztia, tehát a templomi szertartás során az ő testét venni, sokak, a hívők nagy része és a papok szerint, nekem azonban nem. Hanem számomra az Akaratát tenni, a totális összhang pillanatai, az abszolút félreálltság, a rész-vétel, a Követés a Valódi Összhang Istennel. Nem azért kerestek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. – mondja a mai evangéliumban, és tudom, hogy a szövegkörnyezet nem a szertartásra utal. De akkor is. Az élményem ez. Sőt. Ha jobban beleérzek, akkor konkrétan barbárság, ősi élőállat, akár ember-áldozatok emléket idézi az akarok a testéből enni szándék bennem. Istennek az tetszik, ha hisztek abban, akit küldött. Mondja Jézus. Hisztek, nem eszitek. És én értem, hogy az evés a hit, a magamba fogadva azonosulás szimbólikus gesztusa akar lenni, de akkor sincs békém vele. Mert az az Isten kenyere, aki alászállt az égből, és aki életet ad a világnak. Tudom, hogy ezt mondja, így is van, magáról beszél, de ez egy kép. Példázat. Szimbólum. Nem azt jelenti, hogy enni kell, számomra nem, hanem hogy magamba fogadva, sőt, magamban megvallva az Akaratot Tenni. Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, és aki bennem hisz, soha nem szomjazik. Igen. Így. Szó szerint van így, számomra mindenképp, de lelki értelemben van szó szerint így, örömmel Tanusítom, miközben a rítus bár valtozatlanul erős, emlékeztet, értem, de legbelül közben egy részem mégis idegenkedik tőle, katarzist nem okoz, sőt barbárságnak, de nem is, hanem önbecsapásnak érzem. Mert TENNI kell. A minden pillanatban Hű tudsz-e lenni, MERED-e az Akaratot az egész életeddel követni az Igazi kérdés, nem, hogy eszed-e vasárnapota.

Abban az időben: Amikor a nép nem találta Jézust, sem a tanítványait, bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?” „Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek – őt ugyanis az Atya igazolta.” Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” „Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött.” De ők így folytatták: „Hát te milyen csodajelet teszel, hogy lássuk és higgyünk neked? Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.” Jézus erre így szólt: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi égi kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászállt az égből, és aki életet ad a világnak.” Erre így szóltak hozzá: „Urunk, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” „Én vagyok az élet kenyere – felelte Jézus. – Aki hozzám jön, többé nem éhezik, és aki bennem hisz, soha nem szomjazik.”

Jn 6,24-35

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!