Jézus megölte az édesanyját. Nem biológiailag. De a lelkét. Valóságosan. És nem “csak” azzal, hogy meghalt. Hanem már korábban, amikor rászólt, megtagadta, csalódást okozott neki. Te megtetted-e ezt? Tudom, hogy írtam már erről, de fontos visszatérni a témához, ismétlés a tudás anyja, a hozzám forduló embereknél gyakran pontosan ez az egyik akut kérdés: Te merted-e magad, az életet, a dolgodat választani? Muszáj. Akár az édesanyák szomorúsága árán is. Férfiként mindenképp, mert a társnak így nyílik a lelkünkben tér, így szabadul hely – de nőknek is, ha az anya már nem tud támasztani, mert tovább nincsen tapasztalata, akkor el kell hagyd. És nem mert nem szeretjük az édesanyánkat. Hanem mert szeretjük magunkat és az embertársakat, akikkel dolgunk van. Mertél-e kést szúrni az édesanyád szívébe? Nem feltétlen kell. De ha kapaszkodik beléd, visszatart, ha a saját következő korszakától fél, mert mi lesz, ha Te (is) elhagyod, akkor muszáj. Nem hálátlanság. Hanem mert ez a rend. Az ember fiának tovább és nem visszaadni dolga. Ádám Istentől kapta és gyermekeinek adta, akik az ő gyermekeiknek, akik tovább, míg végül ez hozzánk elért, egyedül Istennek tartozunk tehát, és a törlesztés módja továbbadni. Szeretetet. Másoknak. Tovább nem vissza. Ami miatta is fontos. A gyermekek felnőttek, egy korszak lezárult, a szülő tovább kell lépjen. Végül pedig persze, hogy visszatérünk majd. Mint a mesében. Amikor már megvan a kard, a paripa, a társ és az ország, amikor már eléggé jól, tehát eléggé a helyeden vagy, hogy idős korukra róluk is gondoskodj. Akkor visszatérünk. Majd.

*

Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott. Simeon pedig megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e Gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!”

Lk 2,33-35

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!