A férfi nem tudja megtörni a nőt. Hanem csak együtt eltörni tudunk. Amikor nincsen zene vagy hamis vagy nem elég lelkesítő, hogy együtt indulni merjünk, vagy önfejűen rángatjuk egymást a zenével ellentétben, s így felrúgjuk egymást, újra és újra és újra, míg valamelyikünk, pontosabban tánc eltörik, amikor nincs elég alázat, hogy a párok gyakorló mivoltukat belátva tánciskolába menjenek, és ott másokra, tapasztaltabbakra támaszkodjanak. Hmm. Alapvetően különbözünk, mi emberek:

Ügyetlen, Ügyes és Együgyű a három kaszt.

Más néven: a süket, a zeneszerző és a zenész. Akik közül az előbbi és az utóbbi bár szerényebben hangzik, de sokkal derűsebb, boldogabb, nyugodtabb mégis. Ugyanis az Ügyes ember AKAR. Mert nem tehet mást, mert hát neki Ügye VAN, ami az övé, tehát vagy az frusztrálja, hogy a célhoz képest még sehol nem tart, vagy pedig a csinálás feszíti nagyon, itt és most, hogy az mennyire tökéletlen még mindig, hogy mennyivel többet bele lehetne, bele kellene az Ügybe pedig most azonnal, még ma tenni, mert az az ÉN Ügyem, helyettem más meg nem csinálja – az Ügyes ember túlértékeli a saját fontosságát és/vagy túl sok feladatot tart magának.

Bele kell halni.

Húsvét előtt volt az álmok megfeszítéséről szó, de mégsem gondoltam, hogy ez nekem idén még ennyire megrázó lehet – hogy a mérleg másik serpenyőjében az ember kapcsolatainak halála ennyire konkrétan fenyeget. Megfeszíted magad VAGY a kapcsolatok, a szép, a jó, az igaz halnak a világodban meg. Mondom, mert mégsem egészen sikerült, ami nagyon durva most. Mintha a kereszten haldokolna az álmom, nem engedtem teljesen el, mintha Péter a háromszoros megtagadás szégyene nyomán nem csak a saját próféta mivoltában, de Jézus szeretetében bizonytalanodott volna el. Kemény ez nagyon, hogy

húsvét nem azonnali,

hogy vasárnapra feltámadt, és ezzel megvagyunk, hanem előtte a bizonytalanság szürke sötétsége van, napokig akár, ami egészen elképesztően mély is tud lenni. Mert hiába mondják a nők, hiába hallod a beszámolókat, ha MAGAD még nem láttad, míg Neked nem jelent még meg, addig bizonytalan vagy. Mely helyzetben az értékek haldoklása is a kegyelem egy formája. Segít. Látni, hogy a kapcsolatok, a közösség, az Ügyön túli mindennapos élet is veszélyben VAN. Segít elengedni. Az álmot. A mélység ajándéka ez, amit JÓ tapasztalni, mert el KELL az Ügyét is engedje, aki Életet akar.

Ügyesnek lenni kevés.

Hanem együgyűnek KELL lenni, mert minden más esetben túl sok a fontoskodás és az erőlködés, tehát hiába halad az ember közben magát és a környezetét is pusztítja – ami magyarul azt jelenti, hogy a saját érdeket még, és jobban, és amennyire csak lehet ki KELL a működésből vóvni, hogy az ÉN dolgom, pláne alkotásom lenne: ugyan! Mindannyiunké. Ami új élet, lesz, tudom, valóságosan. Újjászületés nem túlzás. Minden válság legmélye, az egyetlen esély a továbblépésre, az újjászületés, valóban így van. Ugyanis

az együgyű embernek többé NINCS álma, 

hanem a Közös álom része, tehát nem zeneszerző, hanem zenész, az egy nagy szimfóniában. Hogy azt meg hogyan? Talán csak elég csinálni… “mintha csak rajtam múlna, de tudva, hogy valójában milyen fantasztikusan apró vagyok mégis” – MERT az ember egészen egyszerűen nem bírja a terhet másképp el, szükségszerűen szenved folyamatosan, mindenki mást is összezúz maga alatt, amíg az Ügyet a magáénak érzi, míg azt egyedül próbálja. Fel kell menni, fel kell adni. A karmesterhez és a zenéhez. Igazodni. Egymáshoz kapcsolódva. Ennyi a Hír, síró asszonyok vígasza, 

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!

Előfizetés

Akkor ajánlom, ha érdekel mélyebb tartalom, vagy ha támogatni szeretnéd a munkát. Bővebb info ITT.