Az élet útjának felén tapasztalható legmélyebb pont egyik sajátossága, hogy nem egyszerűen csak keserű, de szürreálisan sötét, sőt nem megoldható, mielőtt szürreálisan sötét lenne, mert pontosan a sötétség tarthatatlanságából fakad a megoldása. És ezt tapasztalni kell. Mindenkinek a saját bőrén, amiből aztán pánik-szerű rohammal fordulunk mégis egymás felé az aljára leérve, mert az ember a saját arcát látja a tükörben is meg, hogy én vagyok csak mindezeknek oka. Az akarás, az önközpontúság, az arrogancia. Az emésztő gödör az önemésztés gödre valójában, míg végül lendülettel rúgjuk magunkat el, a sziklás talajról egymás és Isten felé, mert egyéb irány nincsen csak e kettő, én magam vagy a mi. Utóbbi a nyerő, amit azonban nem lehet elmondani, hanem a maga végső kudarcát kell hozzá mindenkinek tapasztalni. Amihez mélyre kell menni, igazán mélyre, ahol ég és a föld végre összeér, bennem, bár nem pont úgy, mint azt reméltem, és akkor kapu nyílik, mindig is ott volt, de nem tudom tagadni tovább, és így kezd az ember emelkedni. Hagyni kell egymást ehhez. Hagyni KELL. Hogy eméssze magát. Aki emészti magát, még nincsen elég mélyen. Mely helyzetben se jó szó, se bölcsesség, se vita, se akarat, se erőszak, se semmi nem segít, hanem csakis a nagyobb szenvedés, amihez hagyni kell egymást – hagynod kell őt. Bármilyen nehéz is. Idő.

*

Egy alkalommal Jézus így szólt a néphez: „Kihez hasonlítsam e nemzedék fiait? Kihez is hasonlítanak? Olyanok, mint az utcán tanyázó gyermekek, akik így kiáltoznak egymáshoz: „Furulyáztunk, de nem táncoltatok. Siránkoztunk, de nem zokogtatok.” Eljött Keresztelő János: kenyeret nem eszik, bort nem iszik. Erre azt mondjátok: „Ördöge van.” Eljött az Emberfia, eszik és iszik. Erre meg azt mondjátok: „Nézd a falánk és borissza embert, a vámosok és a bűnösök barátját!” Az Isten bölcsességét azonban fiai igazolták.”

Lk 7,31-35

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!