Folyamatosan ismételgetett mantra, hogy “akkor segíts, ha kérik” – ami szerintem hülyeség, értsd: nem univerzálisan igaz. Én akkor segítek, amikor adni akarok. Amikor valami bennem túlcsordul egy adott irányba. Akkor segítek, amikor azt érzem, hogy ez az energia-gondolat-kérdés-tapasztalat nem az enyém, hanem valaki más számára van nálam.

Három okból is fontos ez nekem.

Az első, hogy rengetegen kérnek segítséget, és mára már teljesen lehetetlen minden üzenetre válaszoljak, minden embernek segítsek, aki felém ilyen reménnyel fordul.

A második, hogy a segítséget sokszor nem kérik szavakkal, de közben pontosan érzem, hogy (1) rászorulnak, (2) tudok segíteni, (3) hívásom is van hozzá, hogy adjak.

A harmadik, hogy így ki tudom a gondolkodásom az élet ezen területén is kapcsolni. Nincsen dilemma, hogy segítsek-e, nem kell erővel visszatartsam, amit adni tudnék.

Adj, amikor adni akarsz!
Adj, amikor valaki megindít!

A csoda ebben, hogy valami folyamatosan nő bennem azóta, hogy ezt a spontán túlcsordulást egyre jobban megengedem. Nem erő. Az. De a nyugalom jobb szó rá. Nyugalom és derű.

Másrészt ez nyilván most van így. Régebben sokat győzködtem erőszakosan embereket én is. A szabályok addig értékesek, amíg az ember megbékél, és ezzel arányban jó merni elengedni őket.

Végül: ha nem győzködtem volna embereket, nem tudtam volna tapasztalni az akarásom értelmetlenségét. Mankók csak végül a szabályok, járni a lábunkon tanulunk meg.

Összefoglalva, a szerintem eggyel jobb, a nekem ma működő “szabály”:

Ne akarj segíteni, csak add, ami időszerű!

Jó munkát!
István

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!