A türelmetlenség nagy nehézsége, hogy egy ideig ösztönöz, hogy többet és jobban és most, de egy ponton túl viszont bénít, mert a vágyott nagyszerű célhoz képest bizonyos a sehol nem vagyok érzés. Sőt. Hogy „szar az egész”, és „így nem is érünk soha oda”, „valamin változtatnom kellene, de megfoghatatlanul nagy a feladat, kevés vagyok, lehetetlen, béna”… Ami pontosan így lesz szó szerint igaz: az ember magát bé-nítja ilyen helyzetekben le, akár teljesen állóra. Mert olyan kilátástalanul elképzelhetetlen ilyenkor, hogy ennyi sok feladatot valóban jól megcsináljunk, és így nemhogy hamar, de bármikor eljussunk oda, amit a türelmetlen ember a lelki szemeivel lát és a szívével vágyik. Nem hiba. Arrogancia csak, tehát az önimádat egy formája, ami teljesen emberi, teljesen normális. Hogy el Akarom érni. Én. Magam miatt. Csakhogy a hegy annál magasabb, minél előrébb nézek… egy ponton túlnézve pedig akkora már a szakadék a jelen és a vágyott Cél között, hogy az emberi ráció számára konkrétan lehetetlen a siker, a kihívás nyilvánvalóan meghalad, amire aztán az egyetlen logikus reakció a kétségbeesés és a hiszti. Magától értetődő. Hogy mit tehetsz? Nagyon egyszerű – nem az –, de mégis:

NE nézd a Célt! 

Tudod, tudat alatt, érzed, vonz, igazad is van – ez fontos: jól érzed, ha Lelkesít –, tehát az Irány helyes, a Dolgod, a Hegy valóban az, de NE nézd a csúcsát, ha normális életet szeretnél. Ritkán csak. Villanások erejéig. Amennyit belőle elbírsz. Amennyiről Hittel beszélni tudsz, addig. Tovább NE! Hanem helyette az orrod, sőt a lábad elé figyelj! Itt és most, a következő lépés mi, a belátható szakasz, a kanyarig az Út hogyan teljesíthető. Erre figyelj! Járni a megoldás, amihez azonban NEM cél kell, hanem Irány elég, irány és következő szakasz, tehát mérföldkő, ami akkor helyes, ha nem bénít. Épp nem. 

A helyes mérföldkő Lelkesít. 

Szabad kicsi legyen! Másrészt nem baj a túlzás sem, mert az elkeseredés szükségszerűen okoz válságot, tehát sötétséget, ami a fénylő csúcsot így bizonyosan elfedi, tehát a türelmetlen embernek a kétségbeesés voltaképpen segít, hogy itt és most a jelenlegi helyzethez, a ma megtehető lépés(ek)re szűküljön a fókusza vissza. Ismered? Én is. Szürkület, majd sötét, sőt akár sötét és hideg, depresszív mélyrepülés, míg újra mozogni kezdek, csinálva, ami ma elvégezhető, kínomban, mert valamit már muszáj, és ez általa újra haladva, lépésről lépésre, ami azonnal új nap, tisztuló idő, és vele a kísértés, már megint, hogy a csúcsot kémleljem, mert TUDOM, hogy arra tartok, de sorozatosan és ismételten kétségbeesés az eredmény, ha ezt latolgatom, az itt és most tettei helyett. A jó hír, hogy a türelmetlenség „gyógyítható”, mert az álmodozásról – ami tehát minden türelmetlenség alapja – elég pofon bárkit leszoktat. Lassan, igen. De bizonyosan. Különösen, hogy a pofonok egyre nagyobbak. Hmm. A „Küzdve küzdj, és bízva bízzál” ezt is jelenti. Hogy sosem éred el, ha munka helyett naphosszat csak a csúcsra – siker, lakás, autó, család, boldogság – álmodozod magad. Szabad türelmetlenkedni. De cselekedni jobb. Képes vagy rá, itt, MOST, és segítünk is, ha kell!

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!