Többen kifogásolták az engedelmességről szóló írásomat. Hogy próbálták, és katasztrófa lett. Gyakori. Fontos ennek az okát érteni, hogy tehát az engedelmesség csakis akkor működik, ha olyan ember irányába vagyok engedelmes, aki a Helyén, tehát maga is követésben van. A királyfi nincs. A nőcsábász sincs. Ahogy a diktátor sem. Hanem csakis a Dolgát végző, tehát a tehetsége szerint valóban hasznosuló Férfi, akit követni érdemes. Kizárólag. Aki így a nagyobban – Ügy, közösség, Feladat – valóban benne áll, tehát tudatosan vagy sem, de a megérzései mentén a Helyes döntéseket meghozni mindenkor képes. Őt érdemes, mert ő érdemes, tehát Felelős. Aki követ felelős – csakis az felelős, aki követ. Mert maga is rész, tehát maga is nagyobbra, Vezetőre, gondoskodásra hagyatkozik, saját élménye ez, ami így benne működési móddá érik, tehát másokról ő maga is e szerint, részemként, felelősen gondoskodik. Vezet, Szolgál, Szeret. Ő tart ott, hogy képes egyáltalán. Szeretni. Mert a magát megadó követés által a szeretet egy új szintjét tapasztalja, tehát valósítja meg. Hmm.
Csakis az Szerethet valóban, aki olyat Követ, aki maga is Követ.
Tehát nem az a feladat, hogy azt szeressem, akit követek. Nem. Hanem, hogy a nagyobbat, a rajtam kívül állót, az engem befogadót követve a cselekvő szeretetemet tökéletesítsem, különösen azok irányába, akik engem követnek. Más. Nagyon. Hogy akkor mért mondtam, hogy az engedelmesség általában és univerzálisan és személyválogatás nélkül AZ Út? Mert legtöbbüknek a királyfival, a nőcsábásszal és a diktátorral való kapcsolódáson is át kell menni, ami csakis tapasztalat által, tehát az önközpontúság önpusztító mivoltált saját bőrön megtapasztalva lehetséges, csakis így juthatsz rajta Valóban túl, hogy MINDENEDET adod, a maximumot, amire képes vagy, mert csakis így halhatsz bele. Nagyon fontos ez. Végigmenni az úton. Az egómán királyfit, a nőcsábászt, az öntörvényű diktátort IS követni. Nagyon-nagyon fontos. Mert
csakis a totális beleállás sikere által szembesülhetek a választás kudarcával.
Hogy tehát „rosszul”, hogy miért „úgy” választottam. Már megint. Fontos ez. Hogy amíg a non plusz ultrát nem valósítom meg a működési mód, tehát a beleállás és követés terén, addig nem szembesülhetek a választásaim „hibájával”, ÉS így az esetleges sikerével sem, tehát a ciklusok ismétlődni fognak, azonos történetek, amikből a megszabadulást tehát NEM a mód megváltoztatása, NEM a követés elkerülése vagy elvetése, NEM a kölcsönösség megkövetelése hozza. Nem. A kölcsönösség farkába harapó kígyó, önközpontúság, csapda, zsákutca. Hanem
követésben KELL továbblépni. Jobban és mindkettőnknek. Jobban, hogy kiderüljön meg tudunk-e együtt születni, „helyes”-e a választás, és mindkettőnknek, hogy a kicsinyes egóvágyak nagy vérveszteséget okozó háborújából továbblépve immár közös Lelkesedés által látszó világos Iránya legyen az egységünknek. Amit követünk. Együtt. Ez van. Követni kell, muszáj végül, szintet az ember csak így léphet, amikor eljut végül oda, hogy olyat MER választani, aki nincsen ugyan készen, de maga is követ, mert valódi Együttesség, tehát emberi boldogság csakis Követés által lehet
Öröm, ha megosztod!
