Hogy az önközpontúság legjobb ellenszere a mulandóság ténye, volt már róla szó, akkor tehát lépjünk ebben ma tovább. NEM jössz vissza! Értem az újjászületés bíztató elméletét, de veszélyesnek is tartom, amennyiben téves reményt, halogató lustaságot eredményez, mert majd a következő életemben megoldom. NINCS következő életed. Mármint ebben a formában, ezzel a konkrét személyiséggel nincs, aki ma vagy. Hogy node akkor mi van az előző életekről beszámoló halálközeli élményekkel, az előző inkarnációjukban használt táljukat felismerő láma utódokkal és a hipnózisban elérhető előző életek saját élményeivel? Hmm. Egy lélekrészed emlékszik. Az isteni, az örök, az elpusztíthatatlan, a szikra, de a konkrét személyed nem ez, hanem a porból vett, néhány évtizeden át művelt emberi és esendő – és fontos megérteni ezt: az UTÓBBI a lényeg. A személy, az öntudat, a lélek, az annyit ünnepelt individuum az, amit Te ebben az életben magadból kiművelsz, és ez elmúlik és emlékké haványodik, és soha vissza nem hozható, ha elrontod. Mert igen, el lehet rontani. Az abszolút mélypont abszolút magányát, a fejben létező, rációt ünneplő önközpontúság végső kudarcát kell az embernek túlélnie, hogy az élet eredményesnek legyen nevezhető, legkésőbb a halála előtti utolsó pillanatban meg kell benne a Nagyobb iránti valódi, tehát odaadó vágyódás szülessen, és csakis akkor várja a folytatás. Szerintem. Ha tehát önközpontú önzésbe hal, akkor nem. Mely okból ajánlott a dédelgetett reinkarnációs megközelítéssel leszámolva az életed MOST komolyan venni, ha folytatást remélsz! Határozottan mondom. Mert NINCSEN más esély, nem jár, nem kapsz. Változtass!

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!

Előfizetés

Akkor ajánlom, ha érdekel mélyebb tartalom, vagy ha támogatni szeretnéd a munkát. Bővebb info ITT.