Magamtól félek. Erre jöttem ma rá. Hogy semmi más nincs, amitől félni lehetne. Egyedüli félelmetes saját magam, az én döntéseim, ami legbelül bennem lappang. Mert nem tudom megoldani. Magam. Tizenöt éve dolgozom ezen, és mára nagyjából békém van. Nem tudom megoldani magam, és nem mert béna vagyok, hanem mert nem lehet. Ember vagyok. Tehát sár is. És emberként mindig maradok is. Sár. Is. Tehát nem tudom, és soha nem is fogom tudni megoldani magam itt e Földön, és ez Rendben Van. Acsuda. Magamtól félek, és ezért magam akadályozok, lassítok, akasztok, mindent, amire befolyásom van. Mert magamtól félek. Csakis miattam lassú a siker, miattam nyögvenyelősen küzdelmes az élet. Mert magamtól, tehát a sikertől is félek, mivel TUDOM, hogy képes vagyok a rosszra, tehát félek, hogy a szolgálatból fakadó befolyásból fakadó hatalommal nem jól élek, ahogy korábban is tettem. Én félek. A tudatom. Mert TUDOM, hogy rosszul döntök, ha csak rajtam múlik, a fénytől engem a személyem választ el, a bennem lappangó sötétség forrása az az árnyék, amit a saját koponyám vet. Az ember magát imádja. Minden ember. Soká. Szüleit, aztán magát. Az egy nagy kihívás végül a saját fejből kiemelkedni, aminek egyedül lehetséges módja Nagyobbat találni, magamnál lelkesítőbb cél, Ügy, Harc KELL, igen, csakhogy magában ez sem elég, hanem ugyanilyen fontos a FOLYAMATOS kapcsolat. Másokkal. Mert amikor kapcsolódom, nem vagyok rossz. Csak akkor nem. Maradok önző, de az identitásom tágul olyankor ki, a nagyobb egésznek akarok jót, amiben magam részesnek érzem. Ami nem megy egyedül. Brutálisan fontos ez. Hogy nem lehetek sokat egyedül, mert egyedül rosszul döntök. Kapcsolatban viszont jól. Másokra figyelve mindig jól döntök. Nem tökéletesen. Persze. De meglehetősen jól. A fényt kell választani, és az igazi fény MINDIG kapcsolódást jelent. Intézményesíteni ezt. Intézményesíteni annak ellenére, hogy sok olykor az emberekből. De mégis. Mert hogy mások túlhasználnak kisebb rossz, mint egyedül lenni. Egyedül lenni önpusztítás. Az engem pofozó embernek a másik orcámat is odatartani még mindig sokkal, de sokkal jobb, mint egyedül lenni. Basszus. Az engem pofozó, tőlem akaró embereknek a másik orcámat is odatartani MAGAM miatt fontos. Mert ha nem teszem, kibillenek. Sőt. Kibillenek, és pusztítok, magam és a környezetemet… Az ember magát a tettei, a részvétel, igen, fenébe, szolgálat, áldozat, sőt “kényszerpálya” által váltja meg, aszerint amit a világ tőlünk Akar, mert sehogyan másképp nem lehet.

*

Jézus a hegyi beszédben így szólt tanítványaihoz: „Hallottátok, hogy a régieknek ezt mondták: Szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek: Ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem ha valaki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda neki a bal arcodat. Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is. És ha valaki egy mérföldnyire kényszerít, menj vele kétannyira. Adj annak, aki kér, és aki kölcsönt akar, el ne fordulj tőle.”

Mt 5,38-42

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!