A hiba a kapcsolatban van. Mindig is a kapcsolatban volt, semmi másban, mint a kapcsolataban hiba nem lehet, mert a kapcsolatra való képességemen kívül minden más tökéletes.

Az év vége felé közeledve óhatatlanul mérleget készít az ember, ami esetemben nyilvánvalóan súlyosbított azzal, hogy eleve sokat vagyok a fejemben. Három nagy eredmény látszik. 

Az első egy tévedés, a második is az, és végül a harmadik: egy tévedés.

Amiben eleve szép, hogy mennyire nincsen más végül, mint szeretet és lehetőségek és boldogság – valamint a saját fejem, az abban lakozó téves meggyőződések, ahogy ezek által magam a kegyelemtől elválasztom.

A hiba a kapcsolatban van.

Mindig is a kapcsolatban volt, semmi másban, mint a kapcsolataban hiba nem lehet, mert a kapcsolatra való képességemen kívül minden más tökéletes.

Első.

Az év nagy felsimerése, hogy abszolút alkalmatlan vagyok a munkavégzésre. Mármint a megfogom és csinálom módon. Semmit nem szabad én magam építsek, mert nem lesz elég jó. És tudom, hogy korábban is beszéltem már erről, de 2018 a saját élmény ajándékát adta, hogy mások jobban csinálják. Mindent. Csapat született a hiányaim körül, arányban azzal, amennyire NEM csinálni – tehát segítséget kérni és bízni – immár valóban képes és hajlanadó voltam. Nagyszerű munkatársak és befektetők jöttek. Ahol másrészt az is nyilvánvaló, hogy az én funkcióm a szavak. Szavak, aminek súlya, tehát ereje a Hit arányában van. Ennyi csak. Vízió a dolgom, hitet támasztani-tartani, minél többekben, és az eredmény önbeteljesítő jóslat. Az én “szuperképességem” ez. (A Tiéd mi?)

Második.

A második legfontosabb – az elsőből következik – hogy nem csak munkára alkalmas nem vagyok, de vezető sem. Mármint a csináljuk meg együtt értelmében. A vezetés arcai közül tényleg csak a vízió vagyok, tehát sem a kreatív-alkotó minőséget – így vagy úgy legyen, holnapra készüljön el – se a szervező-működtető képességet – alaposan, rendesen, precízen – nem hozom. Fontos ebben, hogy tehát magamban életképtelen vagyok. Mármint szervezet építésére alkalmatlan. Hanem az én vízió tipusú erőm mellé a kezdeményező erő és a rendszeresség is kell. Ami azt jelenti, hogy felelőtlenség olyasmivel foglalkozzak – abba kell hagyjam (!) – ahol csapat még nincsen. Az elindítom, és társakat keresek helyett társakat keresek, és együtt belevágunk a helyes. Mostantól csakis így szabad.

Harmadik.

A harmadik, hogy szellemi értelemben sem vagyok vezető. Ami a legfontosabb tévedésem, évek óta már, hiszen előbb kútnak gondoltam magam, amiből meríteni lehet, majd soká pásztornak, aki a múlt düledező aklából kilépni segít, és jó felé terel. Bruátlisan fontos (nekem most), hogy ez nem igaz. Nem én vagyok pásztor, lenyűgöző arrogancia volt ezt képzelni, és nagyon sok kínlódást okozott magamra ekként gondolni. Nem. Hanem én egy kutya vagyok. Vagyok? Nem. De kellene legyek, dolgom kutyává lenni, aki figyelmes és hűséges, a pásztor lábánál, ugrásra készen, amikor az a szemével int, vagy mikor nyilvánvalóan túlzottan széjjel tart a nyáj. Ott kell legyek. Láthatóan. A pásztornak nem csak ez az egy nyája van, tehát kellünk mi, kutyák a nyájak körül. Alázat és hűség a feladat.

Hát így.

Egy év késéssel érkezem a kutya évébe meg – amit a “Jézuska” idén egy karórával is nyomatékosított.

Hordani fogom.

Hálával,
Joós István

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!