Annyira nagyon egyszerűnek tűnik, annyira valóban az, miközben olyan végtelenül nehéz mégis: a hit. Hogy nem tudom döntve elérni, hanem csakis gyakorolva fejlődni. Tudok. Benne. Élményről élményre lépdelve, mely sorban a kilátástalan helyzetek valóságosan legfontosabbak. Amikor kizárt, hogy magam megoldjam. Átmenni ezen. Aztán azon, hogy meg akarom egyáltalán oldani. Próbálni, erőltetni, belehalni, mert a valódi hitre az akarás túloldalán találhatok rá, hogy hinni kezdem, hogy létezik rajtam kivülről segítő kéz, és ami legnehezebb: hogy érdemes vagyok rá.
Egy érme az akarás és a hit, ami meg csakis úgy fordítható, hogy felemésztem az Akarásomat.
Bízni, bizalmat követve járni akarás után tanulok. Csodás ebben, hogy a növekedés folyamatos. Egymást követő, akarással meg nem oldható, de a hit számára magától értetődő helyzetek sorozatának tapasztalom az életet. Teher alatt a pálma nő, valóságosan, ami által a hit és az erő bontakozik bennem, helyzetről helyzetre, fokozatosan. Mekkora tévedés volt korábban azt gondolni, hogy valaha megoldom, hogy majd nyugalom egyszer beköszönt. Legkevésbé sem. Hanem kihívások sorjáznak, beavatások szinte, ahol haladni azzal arányban tudok, ahogy a megoldás akarását, a császárt engedem napról napra el.
–
Abban az időben: Tanítványaival Jézus Jerikóba érkezett. Amikor tanítványainak és nagy tömegnek a kíséretében elhagyta Jerikót, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen. Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Többen szóltak neki, hogy hallgasson, de ő annál hangosabban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” Jézus megállt, és így szólt: „Hívjátok ide!” Odaszóltak a vaknak: „Bátorság! Gyere, téged hív!” Az eldobta köntösét, felugrott, és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” A vak ezt felelte: „Mester, hogy lássak.” Jézus erre így szólt hozzá: „Menj, a hited megmentett téged.” Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton.
Mk 10,46-52
Öröm, ha megosztod!
