Fontos a csend. Olykor. Felmenni a hegyre, képletesen vagy valóságosan, mély sőt legmélyebb nyugalomban semmit csinálva merítkezni, ami hamar fokozódik aztán tarthatatlanná, és akkor megosztani muszáj, másokkal, tett tehát bizonyosan születik. A jól-lét csordul ilyenkor túl, aminek csodája, hogy bizonyosan helyes a döntés, bármit is kezdek, hogy ebben az állapotban, tehát a belül vitatkozó hangok elcsendesedése után, a világ csodálatosságához visszakapcsolódva az ember csakis jó irányba indul. Érdekes másrészt, hogy az imádás viszont nem tudatos cselekedet. Hanem az automatikusan történik, magától érkező következménye a figyelemnek. Gyönyörködöm, tehát hála támad, aminek lenyűgözöttségbe fokozódó állapota az imádat. Van, igen, konkrét iránya. A nagyobb. Bizonyosan a nagyobb, bárhogy is hívom, imádni mást nem lehet, még ha olykor egymáson keresztül is tesszük.
–
Jézus egyszer fölment egy hegyre imádkozni. Az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Másnap magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt, akiket apostoloknak nevezett: Simont, akit Péternek is hívott, és testvérét, Andrást; Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást; Jakabot, Alfeus fiát és a buzgó Simont; Júdást, Jakab fiát, továbbá karióti Júdást, aki később elárulta őt. Azután lement velük, és egy sík mezőn megállt. Ott nagy csoport tanítvány sereglett köréje, és hatalmas tömeg vette körül Júdeából. Jeruzsálemből, Tirusz és Szidon tengerparti vidékéről. Ezek azért gyűltek össze, hogy hallgassák őt, és gyógyulást nyerjenek betegségükből. Meggyógyultak azok is, akiket tisztátalan lelkek gyötörtek. Az egész tömeg érinteni akarta őt, mert erő áradt ki belőle, és mindenkit meggyógyított.
Lk 6,12-19
Öröm, ha megosztod!
