Jézus egy alkalommal így beszélt tanítványaihoz: Mondom nektek, hogy mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, az Emberfia is megvallja Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom Isten angyalai előtt. Aki az Emberfia ellen szól, bocsánatot nyer, de aki a Szentlelket káromolja, az nem nyer bocsánatot. Amikor a zsinagógák, elöljárók vagy hatóságok elé hurcolnak titeket, ne aggódjatok, hogy miképpen és mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok! A Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket, hogy mit kell mondanotok.
Lk 12,8-12
*
Két dolog érdekes ebben számomra ma reggel ebben, az egyik, hogy valóságosan úgy van, hogy beszélni az tud, aki nem akar. Lenyűgöző ez. Hogy a felkészülés önmagam megnyugtatása gyanánt értékes, és aztán ezzel a nyugalommal kiállva a semmiből jönnek a szavak, emberek utólag az előadás ívét dicsérik, és én mosolygok, tudva, hogy ebben szándékos én nem voltam, nem én voltam. A másik pedig a radikalitás… Hogy szeretet az örömhír lényege, amiből türelem és elfogadás automatikusan következik, de ez mégsem végtelen. Hanem valamikor egyszer el fog jönni a nap, amikor számot kell adni, sőt amikor mások az én „teljesítményem” alapján rólam döntenek. Olyan nagyon könnyen szűrjük ezt a részt tévedésként ki, mert hogy biztos az évezredek torzítása, de szerintem ez pont nem. Hanem igazság. Sőt. Rend. Az ember egykor számot kell majd adjon, tehát jó, ha kiállni elkezd. Nem is csak a távoli jövő miatt, hanem mert Istent tagadva boldogság sincsen. Építesz vagy rombolsz. Felfogod-e, hogy a hallgatás a rombolást erősíti? Tudom, hogy igen. És azt is tudom, hogy egyedül nehéz kiállni, de például hozzánk kapcsolódhatsz, ha szeretnél.
Öröm, ha megosztod!
