Hogy előbb a gerendát a saját szemből, mielőtt a másik szálkája után nyúlnék: logikus. Nade honnan tudhatja az ember, hogy kivette már a gerendát. Fontos kérdés. Ugyanis nyilvánvalóan egészen más viselkedés helyes előtte és utána. Tapasztalatom erről, hogy szemben lévő gerendával az ember nem lát, mely okból sötét és bizonytalan a világ, ha tehát valakinek az észlelése sötét és bizonytalan, ha maga sokszor reményvesztett, pesszimista, bizalmatlan, ha nagy hangulati ingadozások jellemzik, akkor a gerenda még benn van, tehát értelmetlen, sőt felelőtlen másoknak segíteni próbálni, hiszen a térlátás sem tökéletes, könnyen beljebb nyomjuk a szálkát, ahelyett hogy kivennénk, ezzel akár a másik szeme világát is veszélyeztetve. Másképp: legjobb szándék ellenére is váratlan “katasztrófák” – értsd viták, értetlenség, konfliktus – történnek, amíg az ember úgy próbál másoknak segíteni, hogy maga még nem igazán lát. Ami aztán lenyűgözően nagyot változik. A világértés növekedésével valóságosan igaz, hogy a másik szeme világában, ami a lelke tükre, tehát egymás lelkében leszünk egyszerre legfinomabb navigációra képesek, és így valóságosan igaz, hogy a legfinomabb szálkát is maximális precízióval tudjuk megragadni és manipulálni. Egymás lelkében. Lenyűgöző ez, hogy valóság, ami haladó szinten akár emberek csoportjaival is működik, a jelenlevők közös szálkáját pontosan azonosítva kivenni lehetséges, és a zavart így megszünetetve fény terjed.

Hogy node mitől a változás?

Egyszerű, pontosan úgy van, ahogy a szöveg mondja, a gerendát az ember csakis maga veheti a szeméből ki. Szálkákban tudunk egymásnak segíteni, de a gerenda eltávolítása saját munka, saját döntés, saját belső változás lehet csak. Kapcsolat a kulcsa. A fa mögül, tehát az önközpontú intellektusom magányából kilépve az ember automatikusan kapcsolódik, amikor is saját keresztjének fenyegető fájától elvonatkoztatva: meglátja az erdőt. Valóságosan. Hogy mások is fákkal vannak úton, hogy a fejem a gerendába verni haszontalan, hanem sokkal jobb, mivel sokkal hatékonyabb azt a vállamra venni, ahogy mások is egyre többen teszik: mindenki, aki halad. Szép ez nagyon. Hogy a gerendától az ember meg végül sosem szabadul, viszont nagyon nem mindegy, hogy a fejét veri bele vagy a vállára veszi. Aki a fejét veri, nem lát tőle. Nem láthat. Annak a szemében van. Magány és önostorzás és istenkáromlás emberek tömegei számára ma ezért életforma, és az is marad, amíg ezt be nem látják. Hogy a gerenda nem akadály, hanem ajándék, mert a teher alatt valóságosan növünk. A boldogság útja a keresztet a latótérből ki, a vállra venni: helyünket elfoglalva az úton járni. Iga, igen, de közösség és örömteli. És innentől vidáman integetve tudunk a megmaradt kisebb szálkákban egymásnak segíteni. Valóságosan. Mert látom, érzem, mert nekem is volt vagy van hasonló, de ami a lényeg, mert ugyanarra megyünk, mert csak egyetlen jó irány Van végül: a Fény felé. Szeretettel. István

Jézus a hegyi beszédben ezeket a hasonlatokat mondta tanítványainak: „Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ketten a gödörbe? Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere. Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre? Hogyan mondhatod embertársadnak: Barátom, hadd vegyem ki szemedből a szálkát, holott saját szemedben nem látod meg a gerendát? Képmutató! Vedd ki előbb a magad szeméből a gerendát, s aztán törődj azzal, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből.”

Lk 6,39-42

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!