Egy ember hite a legfontosabb képessége. Hogy tud-e hinni, ami másképp azt jelenti, hogy képes-e a figyelmét a lehetőség megvalósulásán tartani, vagy elbizonyzalnodik és sötétségbe zuhan, a legkisebb nehézség hatására, gyakran. Szupererő a hit, ami mindenkinek van. Lehet. Lehetne. Csakhogy a világ hitetlen mostanában, különösen ebben a régióban, mert hitetlen, kicsi, megtört családokba születtünk, mi magyarok, mert az elmúlt száz év átgyalogolt rajtunk, és elképesztően nagy árat fizetünk. Az apák, a férfiak, a vezetők hite tört meg, kivéve akik annyira alulról jöttek, hogy a korábbi társadalmi helyzetükhöz képest még egy elnyomó világban is találtak sikereket. Az embernek hit mellett ugyanis tér kell, hogy nőni tudjon. Sőt. Ez sem elég. Hanem támogató keretek, viszonylagos rend is kell, ami nálunk a századeleji virágzás idején volt utoljára, a rendszerváltáskor nem valósult meg – a jószándékú tanárember nem volt elég bölcs, hogy a néplélek szükségleteit és a csendes többség erejét helyesen mérje fel –, a nemzet rablótársadalomként, és nem a lehetőségek országként állt a talpára. Hogy ez baj? Nem. Csak érteni kell, hogy “demokratikus átmenet” helyett a nyers erő honfoglalása történt, amiből az átlagember lehetőségeit támogató berendezkedés majd egy újabb évszázad múlva lesz. Mert a rabló-bárók gyermekei már jó iskolákba – tehát közösségekbe (!) – járnak, és bár a fiaikat még ők is megnyomrítják, de pontosan ettől az unokáik már érzékeny emberek lesznek.

Hogy ez vérlázító? Ugyan. Tetszettek volna forradalmat csinálni… Minden irónia nélkül. Ha elég ember összefog a hatalom tárgyalni kényszerül majd, a titán félelemből ért, ellenerő megjelenése tudja csak szelidíteni, ami azonban még nagyon messze van. Mert nagyon gyengék vagyunk. Mert nagyon kicsi a hitünk. Mert nagyon kevesen vagyunk. Mert valódi közösség nélkül.

Magamról beszélek. Persze. Az őseim nagyok voltak százhuszonöt éve, büszke magyar urak, akiknek a gyermekei részben a gerincükkel fizettek, részben golyót kaptak, részben meghúzódtak. Ebből építkezünk. Ne ugrálj, fiam! Mocorogni szabad, de ugrálni veszélyes… Építkezünk, de hogyan? A fiatal felnőttkor lényege a szunnyadó titánt megélni, amihez ugrani lenne muszáj – magába fullad, aki nem ugorhat. A titán minden erejével kell az álmait megpróbálja, a korszak lényege a vak arrogancia. Hogy de Ikarosz belerepült a napba? Igen. Naná. Pomotosan ez KELL, a korszak lényege, hogy próbáld meg, UGORJ, bukj, tanulj – a legnagyobb tévedés visszatartani a gyermeket a “biztonságba”, hogy kicsi legyen inkább, mert úgy soha nem nő fel. Ahogy a közösség sem fejlődik egy túlközpontosított, a “szegény kicsi embereket” megóvó, tehát őket túlkorlátozva nyomorító rendszerben – így esett, hogy ma az önimádó gyermekemberek vannak többségben.

Apák, vezetők, férfiak messze túl kicsik napjainkban. A hatalom arrogáns bajnokai, idelaizmusba fulladó vándorok “vigyáznak” rájuk, a kapzsiság láncain vicsorgó titán-lovagokat tartanak nyáladzva, és nem tudják megérteni, mert nem képesek rá, mert tapasztalatuk, tehát bölcsességük nincs elég hozzá, hogy pontosan az ő protektorátusuk az egyik probléma. Fontos értsd, belásd, megengedd, hogy a maguk módján abszolút jószándékúak ők is, a hatalom bitorlói VALÓBAN nem tehetnek róla, nem szándékkal gonoszak, hanem itt tartanak.

Ha egy ember nem tudja megélni a saját arroganciáját ÉS annak következményeit, akkor NEM tanul. Amiből frusztráció lesz, depresszió, függőségek, szeretők, magánéleti kínlódás, aggresszió és betegség, végül halál. Tömegek élete ez, és NEM is lehet több, amíg segítséget nem kapnak a lépéshez: Harcosok, Hősök, Királyok kellenek újra! Nagy szavak, igen. Egy blogon, amit alig valaki olvas. Tisztában vagyok vele… Hogy, de tenni mit lehet? Nagyon egyszerű: lépj tovább, növekedj! Amihez egyrészt NE érd a szürkeséggel tovább be, NEM igaz, hogy egyedül vagy, sem hogy ennyi az élet, támaszkodj és támassz, vedd az irányítást kézbe, válassz közösséget! Másrészt, és talán EZ ma a fontosabb, számomra mindenképp, ezért írom a cikket: az alázat. Olyan nagyon könnyű nagyot mondani, ami holnapra valósuljon meg. De a világ nem így működik. Jézus 12 emberhez beszélt, akik közül igazán egy ha értette, miközben az ismerősei kinevették, és a családja sem hitte. És mégis. Lásd mi lett mégis belőle! És lásd azt is, hogy századok munkája volt. Milliók munkája, századokon át. Az idő a legnagyobb úr, nem a százezer követő holnapra. Alázat kell, beérni azzal, amit MA meg lehet tenni, akár egyedül. Mely okból keddenként csoportokat tartok, újra. Szeretettel várlak, ha érdekel. És ha megérintett a közösség fontossága. Hogy akkor ez most a fény harcosai? Patetikus. Semmiképp nem hívnám így. De lényegében igen. Kicsiben. Hit kell és tér kell és rend. Nekiállunk újra. Alázattal, szelíden.

*

Abban az időben: Jézus hazament Názáretbe. Tanítványai elkísérték. Amikor elérkezett a szombat napja, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és csodálkozva mondogatták: „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És a csodák, amelyeket kezével véghezvisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? S ugye nővérei is itt élnek közöttünk:” És megbotránkoztak benne. Jézus erre megjegyezte: „Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában.” Nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön.

Mk 6,1-6

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!