Nehéz, ez, nagyon. Hogy a bűnösök nem tartják magukat segítségre érdemesnek, sőt, bűnük lényege az önközpontúság – ez az egyetlen bűn van – mely okból tehát nem fogadnak, és nem is kérnek segítséget. Elképesztően nehéz ez. Évek óta már. Hogy a kitartó fény az egyetlen, ami működik, lassan, apró ablakokon beszűrődve a legsötétebb zugokba is elér, a fény, ha kitartó, tiszta, ha nem túl erős, értve ez alatt, hogy megfelelően szabályozott. Hoppá. Az egy valódi emberi funkció végül. Ez. Fényt szabályozni, mind ezt csináljuk, akaratunkon kívül is, a jót a rossz, az önzetlent az önző, a lelkesedést a félelem árnyalja, aszerint, ahol tartunk, mindenkiben, és így vagyunk egymás számára hasznosak, a nagyobb fényesség felé egymást segítve így Haladunk, mind, együtt, folyamatosan. Hmm.

A bűnösöknél nehezebb helyzete az emberiség rideg akoljában csak az igazaknak van.

Ugyanis nyilvánvalóan nem vagyok az. Te sem. Ő sem. Senki sem… mert valóban úgy van ez, ahogy Jézus mondta, hogy “senki nem jó, csak az Isten“. Hogy akkor mi igen? Igazuló. Vagyok. Igazodó tehát, a maximum, ami az ember lehet. A nehézség beérni ezzel. Onnan tudható, hogy kezd sikerülni, hogy az ember kezdi jobban megengedni a mások tökéletlenségét, is, tehát egyre kevésbé gondolja, hogy csak ő tudja, egyre jobban mer támaszkodni, másokra, mert hiszen ha a megoldás szükségszerűen tökéletlen, hiszen emberi, akkor egyáltalán nem muszáj mégsem tőlem jöjjön. Csapat, család és minden emberi közösség születésének alapja ez. A belátás. Hogy senki nem jó, csak az Isten, tehát mások tökéletlensége pontosan ugyanolyan jó, mint az enyém. Szabad tehát Bízni. Sőt: hülyeség egyedül erőlködni tovább!

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!

Előfizetés?

Akkor ajánlom, ha érdekel a tartalom, és támogatni szeretnéd a munkát! Bővebb info ITT.