Az ember magára neheztel és magának bocsát meg. Végül. Valóságosan van így, hogy semmilyen nagyobb, külsőbb, felsőbb hatalom nem tart bűnöket nyilván, végképp nem ró fel, hanem én magam tudom, én magam szégyellem, míg aztán végül én magam roppanok a súlya alatt egy nap össze, megbánom, nem akarom többé, belül elutasítom, és ezzel a változás is automatikusan megtörténik, mert ezentúl tenni sem tudom. Érdekes ebben, hogy valóságosan egyre könnyebb, ahogy egyre bűnösebbnek érzi magát az ember. Saját tapasztalatom is. Egy ponton annyira semmirekellőnek éreztem magam, hogy muszáj volt kifelé induljak. Nagyon világos volt ez akkor. Hogy kifelé KELL induljak, a többi ember felé, vagy összeroppant. Elindultam tehát. Szivesseg.net lett belőle, és a bűneimet azóta is vallom, írásban, itt, és előadások formájában, és ahol csak tehetem.

Minél mélyebben van az ember, annál nagyobb a felhajtóerő.

Megvallani ehhez hasznos. A kimondás. Hogy ezt és ezt, én, helytelenül tettem. FONTOS kimondani, hogy hallják, mert az egész Világ hívható a szándék mellé így tanuságul, egyetlen ember által is. Szinte mindegy, hogy az ki. Nem papi privilégium, sem semmilyen szakmai, hanem emberi lehetőség. Dolgok ki, EL mondhatók. Egymásnak. És aki KI, tehát EL mondani őszintén képes, arról így valóságos mázsás sziklák bizonyosan esnek le, mert az emberi lelket csak az terheli, amit senkivel nem oszt meg. Amit csak én tudok, nehéz, amit mások, az egész világ is, az már nem. Hmm. Hoppá. A mai nappal – ebben a pillanatban jutott eszembe, meg is csinlátam – fogadunk Bűn kategóriában is írásokat az elmondom.net oldalon. Ha esetleg nincsen kinek mondd, ha jól esik a mindenki és bárki figyelme, vagy ha név és arc nélkül próbálnád az érzést előbb ki.

Fény és árnyék.

Harca, igen, az élet, de a hadszintér NEM a külvilág, ahogy gyakran tűnik, hanem az emberek lelke, belül. ÉN feszülök. Gyakorlatilag minden pillanatban, ha őszinte vagyok, és újra és újra és újra döntve választom a fényt, kivéve, amikor olykor nem. ÉN nem. És a másik ember nem. Például Te. Nem. Olykor. NAGYON fontos ez, hogy a “gonosz” nem az isteni terv része, hanem pontosan az isteni szeretet szükségszerű következménye, amennyiben is annyira nagy – totális – szabadságot kaptunk, hogy el is vághatjuk magunkat a többiektől és a nagyobbtól, saját fejünkbe és önimádatunkba zárkózva, a bűn jobban megvizsgálva valójában “csak” önközpontúság, tehát csekély bizalom, tehát félelem, sőt valójában gyávaság következménye. Önzés, tehát a megoldása is ez. Hogy ÉN megbánom, ÉN kijövök, ÉN továbblépek. Minél nagyobb a bűn, annál könnyebb.

Másrészt maradunk “bűnösök”.

Amennyiben is minden embernek mindenkor marad tér fejlődni, tehát mindig lesz olyan élmény, hogy valamilyen téren “bűnös” vagyok. Tudom, hogy nem. Racionáisan. A fentieket. De az érzet mégis, hogy ez rossz. Én. Valamiben. Ami az emberi élet legfontosabb mozgatórugója számomra, az isteni tökéletesség vonzásával egyenrangúan értékes az emberi tökéletlenség élménye, amiből folyamatosan és mindenkor táplálkozunk és törekszünk jobbak lenni. Fény és árnyék. Marad. Muszáj maradjon, mert az egyéni tudat az univerzális fényből valamennyit mindenkor kitakar, létezése, kontúrjai által muszáj kitakarjon, élményem ez, hogy eleinte tégla voltam a napfényben, kemény és belül sötét, aztán szivacs lettem, ahogy fény a lelkem barlangjaiba behatolt, felhő a következő lépés, utána talán köd, de valamennyi kontúr, tehát árnyék, még ha minimális is, mindig marad.

Abban az időben egy farizeus meghívta Jézust, hogy étkezzék nála. Betért hát a farizeus házába, és ott asztalhoz ült. Élt a városban egy bűnös nő. Amikor megtudta, hogy Jézus a farizeus házában van vendégségben, alabástromedényben illatos olajat hozott. Megállt hátul Jézus lábánál. Sírt, könnyeivel öntözte Jézus lábát, majd hajával megtörölte, és csókolgatta. Végül pedig megkente illatos olajjal. Ennek láttára a vendéglátó farizeus így szólt magában: „Ha ez próféta volna, tudná, hogy ki és miféle, aki érinti őt: hogy ez egy bűnös nő.” Jézus akkor hozzá fordult: „Simon, mondanék neked valamit.” Az így válaszolt: „Mester, beszélj!” „Egy hitelezőnek két adósa volt. Az egyik ötszáz dénárral tartozott neki, a másik ötvennel. Nem volt miből fizetniük, hát elengedte tartozását mindkettőnek. Melyikük szereti most jobban?” „Úgy gondolom az, akinek többet engedett el” – felelte Simon. „Helyesen ítéltél” – válaszolta Jézus. Majd az asszony felé fordulva így szólt Simonhoz: „Látod ezt az asszonyt? Betértem házadba, s te nem adtál vizet a lábamra. Ez viszont könnyeivel öntözte a lábamat, és hajával törölgette. Csókot sem adtál nekem, ez meg szüntelenül csókolgatja lábamat, amióta csak bejött. Aztán te nem kented meg fejemet olajjal. Ez meg kenetet öntött a lábamra. Azt mondom hát neked, sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett. Akinek keveset bocsátanak meg, az kevésbé szeret.” Aztán így szólt az asszonyhoz: „Bocsánatot nyertek bűneid. Menj békével!”

Lk 7,36-50

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!