Szeretek reggelente írni. Nyugodt, jó élmény, ami általában beszélgetéssel indul. Magammal. Magammal én beszélgetek, mint most is például, ami aztán – és ez a voltaképpeni téma – mindig jut valahova, mindig tovább jut, mint amit a beszélgetés megkezdése előtt tudtam. Izgalmas ez, hogy a bölcsességnek mennyire párbeszéd a természete, hogy mennyire szükségünk van a párbeszédre, hogy tehát új helyzetre, új gondolatra, új kérdésre reagáljunk ahhoz, hogy a világértésünk haladjon, kell a kihívás, amit a másik gondolkodása vagy az élethelyzet jelent, ÉS hogy vegyük a fáradtságot azt értelmezni próbálni, hogy törekedjünk a helyes, az eddiginél helyesebb reakcióra, amire a párbeszéd jobb, mert hatékonyabb, mert intenzívebb, mint egyszerűen csak egy jó könyvet olvasni vagy egy filmet nézni. No ez ennek a blognak – és minden naplónak – a lényege, hogy akár magára, a világ eseményeire magában is reflektálhat az ember, mert így is működik. De párbeszédben még jobban… Hmm. A ráismerés szükségszerűen reakció, tehát interakció alapú, nem tud a világértésében és így az önismeretében és a mások iránti szeretetében haladni, aki nincsen interakcióban, minél fontosabb témákban beszélgetsz, annál jobban haladsz, aminek a rádöbbenés mindig csak következménye. Mint az emmauszi tanítványok estében is. Jutalma annak, hogy szóba álltak az idegennel. Te szóba állsz-e? Idegenekkel… mered-e magad nekik mutatni? Én továbblépés gyanánt most meghívtam Vágó Istvánt. 🙂 

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!

Előfizetés?

Akkor ajánlom, ha érdekel a régebbi tartalom, vagy támogatni szeretnéd a munkát. Bővebb info ITT.