Szeretek reggelente írni. Nyugodt, jó élmény, ami általában beszélgetéssel indul. Magammal. Magammal én beszélgetek, mint most is például, ami aztán – és ez a voltaképpeni téma – mindig jut valahova, mindig tovább jut, mint amit a beszélgetés megkezdése előtt tudtam. Izgalmas ez, hogy a bölcsességnek mennyire párbeszéd a természete, hogy mennyire szükségünk van a párbeszédre, hogy tehát új helyzetre, új gondolatra, új kérdésre reagáljunk ahhoz, hogy a világértésünk haladjon, kell a kihívás, amit a másik gondolkodása vagy az élethelyzet jelent, ÉS hogy vegyük a fáradtságot azt értelmezni próbálni, hogy törekedjünk a helyes, az eddiginél helyesebb reakcióra, amire a párbeszéd jobb, mert hatékonyabb, mert intenzívebb, mint egyszerűen csak egy jó könyvet olvasni vagy egy filmet nézni. No ez ennek a blognak – és minden naplónak – a lényege, hogy akár magára, a világ eseményeire magában is reflektálhat az ember, mert így is működik. De párbeszédben még jobban… Hmm. A ráismerés szükségszerűen reakció, tehát interakció alapú, nem tud a világértésében és így az önismeretében és a mások iránti szeretetében haladni, aki nincsen interakcióban, minél fontosabb témákban beszélgetsz, annál jobban haladsz, aminek a rádöbbenés mindig csak következménye. Mint az emmauszi tanítványok estében is. Jutalma annak, hogy szóba álltak az idegennel. Te szóba állsz-e? Idegenekkel… mered-e magad nekik mutatni? Én továbblépés gyanánt most meghívtam Vágó Istvánt. 🙂 

*

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.” Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

Lk 24,13-35

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!