A szüleim nem tökéletes emberek. Sőt. Viszont lenyűgöző, hogy mire voltak szeretetük és jószándékuk által szinte önmaguk ellenére képesek, és hogy ebben nekünk, a gyermekeiknek mekkora szerepünk volt, hogy értünk magukat hogy meghaladták. Őket köszöntöm ma reggel! Hálásan köszönöm az elmúlt 42 évet, és, igen, a tökéletlenséget. Mert így nevelkedtem nyomás alatt, mint gyémánt a föld mélyében, és így maradt tér aztán továbbfejlődjek. Tökéletesebb minta esetén lehetetlen, vagy sokkal nehezebb lett volna abból továbblépni, pontosan így nagyszerű, hogy alapokat bár kaptam, de azért maradt mit csiszolni rajtuk, magamon, tehát a világon is. A Jóisten egyik nagy ajándéka a szüleim, akiket immár nem tökéletlenségük ellenére, mint korábban mondtam, hanem, erre jöttem ma rá: tökéletlenségük, tehát emberségük okán szeretek nagyon. Mert immár látom. Hogy mennyi, de mennyi, de Mennyi munkát fektettek belém, maguk ellenére gyakran, hogy ők MINDEN Tőlük telhetőt megtettek. Tökéletlen eredménnyel, persze, hiszen emberek “csak”, de mindig jószándékkal. Ami egy szülő esetén sem lehet kérdéses – vizsgálj mélyebben, ha ezt megkérdőjelezed!

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!